Puzzle-lány

Az alacsony, barna hajú lány olyan volt, mint egy hiányzó puzzledarab. Különféle kulturális és gyerekrendezvények óriáskirakósában tűnt fel időnként, és tekintetével, mozdulataival vagy éppen mozdulatlanságával megváltoztatta, vidámabbá, melegebbé tette a színeket. 

– Bogyó – mutatkozott be édesapjától kapott, gyerekkori nevén, amikor elült a könyvvásári forgatag, aztán arra kért, foglaljam csak el a székét, ő már ült eleget a színházi szakkönyvekkel teli asztal előtt. 

– Ilyen helyeken mindig feltöltődöm. A gernyeszegi kastélynapokat sem hagyom ki soha, ott is könyveket árulok. Szeretek mindenhol ott lenni, és ezt a várost is szeretem, nem is vágyódtam soha el.

Egy Magyarországon töltött hétről mesélt aztán, a hétköz- és ünnepnapjait születésétől kísérő, hematológiai betegséggel kezelték ott, és édesanyjával alig várták, hogy hazaindulhassanak. 

– Az egészségi állapotom ingadozásait leszámítva gondtalan gyermekkorom volt. A kommunizmus időszakában persze nem kaptam megfelelő kezelést, tizenhárom éve viszont megtaláltam azt az orvost, aki mindig tudja, mire van szükségem, hogyan kell rajtam segíteni. Huszonévesként kirándulni, bulizni jártam a barátnőimmel, a koncertekre most is befizetek. A zene a mindenem – mosolyodott el újra, majd azt is elárulta, hogy nagy kedvence az Edda volt, de mára már bővült a skála.

– Az érettségi után a kereskedelemben dolgoztam, először élelmiszerboltban, aztán könyv- és ajándékboltban és volt egy játéküzletes időszakom is. Jó volt ott, mert imádom a gyerekeket, de a legkedvesebb emlékeim mégis az élelmiszerbolthoz fűződnek. Ott kerültem igazán közel az emberekhez. Voltak, akik mindennap betértek hozzám, és már akkor is tudtam, hogy mit kérnek, ha nem mondták. Az egészségi problémáim miatt néhány éve betegnyugdíjaztak. Azóta különféle önkéntes munkákban veszek részt, egy alapítványnál például a rászorulóknak szánt ruhák elosztásánál segédkeztem. Azonkívül a barátnők is tudják, hogy mindig számíthatnak rám, ha nincs kire hagyniuk a gyereküket. Életem egyik legfontosabb tapasztalatát egy távoli vidéken lévő gyermekotthonban szereztem, ahol szintén önkéntesként töltöttem néhány hetet. Két nő vigyázott a gyerekekre, nekik kellett volna segítenem, de amit ott láttam, attól ma is összeszorul a torkom. A nevelőket egyáltalán nem érdekelték a rájuk bízott apróságok, sem a tisztaságukra, sem az egészségi állapotukra nem fordítottak figyelmet, mi több, a különböző helyekről érkezett adományok sem értek el hozzájuk. Néhány hétig bírtam, aztán hazautaztam. De indulás előtt tájékoztattam a helyzetről azt a személyt, aki a nevelőket felvette, és számos elfoglaltsága miatt nem volt tudomása az árvaházban uralkodó állapotokról. A két hölgyet hamarosan elbocsátották, és egy házaspárt alkalmaztak helyettük, akik lelkiismeretesen végzik a feladatukat. Csak akkor nyugodtam meg, amikor ezt megtudtam.

Később élete egyik legszebb élményéről, a Madarasi Hargitán szervezett csillagászati táborról mesélt.

– Napközben különböző szakmai előadásokat, bemutatókat tartottak, éjszakánként pedig belenézhettem a távcsőbe. Úgy éreztem, mintha lehozták volna nekem a csillagokat. Azóta is ebből táplálkozom. 

– Van-e valamilyen különleges kívánságod? – kérdeztem, mielőtt elköszöntem

– Csak annyi, hogy mindig ennyire jól érezzem magam – mondta mosolyogva –, aztán indult is segíteni a könyvek csomagolásában.