Regényben a Pokoltó letűnt világa

Beszélgetés Szabó Róbert Csabával új könyvéről

Az idei tavasz könyves újdonságai között egyre gyakrabban találhatunk hivatkozást a marosvásárhelyi szerző új regényére. A Pokoltó első alkalommal a budapesti Tavaszi Margó Irodalmi fesztiválon került az olvasók nyilvánossága elé. Azóta több más rendezvényre is meghívták Szabó Róbert Csabát, a napokban meghirdetett erdélyi könyvvásárok dobogós vendégeinek listáján is vezető helyen olvasható a neve. A Múzsa barátai is kíváncsiak a könyvre. Interjúban próbáltunk néhány műhelytitkot megtudni tőle regénye születéséről.

– A Pokoltó híre mostanában kezdett tágabb körben elterjedni. Bemutatók, interjúk, könyves beszélgetések viszik be a köztudatba, ezek nyomán benned is felszínen marad, pedig a regényt régebb befejezted. El tudtál már távolodni a szereplőidtől és világuktól?

– Tavaly április 26-án, éppen a születésnapomon adtam le a kéziratot. Azután következett a szerkesztés, de amiket javítani kellett, azok nem voltak túl nagy dolgok. A regény olyan 95 százalékban kész volt, amikor leadtam, ezért januárban, amikor kiderült, hogy még ezt – azt hozzá kell írni, fura is volt visszalépni abba a világba. Én folyamatosan dolgozom, születnek a kéziratok, és ha az egyikből kiléptem, nehéz a másikba visszailleszkedni. Most, amikor megjelent a könyv, egy gyors újraolvasással végigmentem rajta, és volt, amire nem emlékeztem. De hogy a kérdésedre válaszoljak, el tudtam már annyira távolodni tőle, hogy néhol élvezettel olvastam, mintha nem is az én könyvem lenne. Ilyenkor az ember rácsodálkozik arra a koncentrált munkára, amit beletett. Amikor benne vagy egy alkotási folyamatban, annyira koncentráltan foglalkozol azzal a világgal, amit összegyúrsz a rengeteg elolvasott anyagból, a fejben lévő koncepciókkal, a regény poeticákkal együtt és annyi minden mással, hogy az is felmerülhet benned, tényleg te írtad ezt, amit olvasol?!

– Köztudottan mozgékony, tevékeny ember vagy, sokfelé megfordulsz, szervezel, szerepelsz, szerkesztesz, publikálsz, sokan csodálkozhatnak, mikor van időd regényt írni. Ezen mennyit dolgoztál?

– Ez a mozgékonyság talán megtévesztő lehet. Nagyon figyelek arra, hogy ha nem is mindennap, de hetente legalább két-három napot írjak, és amikor lehet, ezt meg is teszem. Tényleg mindenféle más munkában is benne vagyok, de a könyv kapcsán elmondhatom, hogy régóta foglalkoztat Szilágysomlyó és környéke, azért is, mert ott végeztem iskoláimat, Bagosból, a szülőfalumból jártam be naponta a városba. Számomra kedves hely. Régi vágyam volt, hogy egy Szilágysomlyóhoz kapcsolódó regényt írjak, de nem volt hozzá semmilyen konkrét elképzelésem. Amikor 2021-ben fölhívtak, hogy Térey-ösztöndíjas lettem, akkor merült fel, hogy ezt a történetet írhatnám meg. Akkor kezdtem alaposabban kutatni, a megírása pedig úgy két és fél évet vett igénybe. Többek között mást is csináltam, a doktori dolgozatomat, forgatókönyvet, drámát írtam, ifjúsági regényeim jelentek meg, de hát író vagyok, ez az én dolgom! Időt kell találnom mindenre.

– De nem feltétlenül ilyen regényre számított tőled a közönség. Fikció és valóság keveredik benne, és megelevenedik a múlt, amit leírsz a könyvben, az történelmi jelleget ölt. Van valamilyen családi vonatkozás is benne? 

– Nincs feltétlenül. Amikor egészen kicsi voltam, a szüleim úgy döntöttek, beköltözünk Somlyóra, aztán később mégis úgy érezték, jobb nekünk falun. Visszaköltöztünk Szilágybagosra, amiért én hálás vagyok, de mindenképp van az életemnek egy olyan szakasza, ami Szilágysomlyóhoz kötött. A középiskolát, a IX-XII.-et ott végeztem, sok meghatározó tanárom volt, az az eszmélések jelentős korszaka, nagy hatással volt rám az a hely és az az időszak. A könyvem kapcsán írták valahol egy kommentben, hogy újabban az Erdélyről szóló történelmi regények milyen divatosak. Van ebben egy adag tájékozatlanság, hiszen ez soha nem volt másképp. Az itteni írókat mindig érdekelte a múlt, a múltnak a feldolgozása. Szilágyi István például szinte csak történelmi regényeket írt, ha jól tudom, nincs is kortárs története.

Fotó: Veress Szabolcs

– Ami Somlyót és környékét illeti, az eléggé kiesik az erdélyi köztudatból, mi, székelyföldiek például, ritkán fordulunk meg arrafelé.

– Igaz. Holott rendkívül izgalmas környék, arról nem is beszélve, hogy gyönyörű fekvésű. Brassóhoz tudnám hasonlítani a magas hegyeivel, a Magurával és a tövében meghúzódó házakkal. Tényleg festői környezetben helyezkedik el ez a kisváros, de valóban, mintha kívül esne mindenen. Valahogy így van ez az egész Partiummal. A nagyközönséget inkább a Székelyföld érdekli. Annak viszont, aki ismeri ennek a városnak és környékének a történetét, nagyon izgalmas megírni az itt történteket. 1944-ben például Észak-Erdély egyik legkegyetlenebb gettója működött Szilágysomlyó mellett, és ahogy bevittem az egyik szereplőmet ennek a tábornak a területére, nagyon izgalmas volt az a tudat, hogy akár létrejöhetett volna egy találkozás a rendező Harag Györggyel, akit annak idején onnan deportáltak. Persze lehet, hogy elfogult vagyok, de tény, hogy a Partium mindig ki tudta termelni a maga csodáit. 

– Igen, a regényíró sok mindent kideríthet. De milyen volt női karakterekbe bújni?

– Sokáig foglalkoztatott, hogy megtehetem-e ezt. A Me Too-mozgalom tájainkon is szertefutott jobbra meg balra is, és számíthatok rá, hogy talán én is megkapom a magamét, mert férfiként női gondolkodásmódot rajzolok ki. Eddig még nem szembesültem ilyesmivel. De azt gondolom, hogy egy féri is jól ismerheti, milyenek, hogy gondolkoznak a nők, mint ahogy fordítva is igaz, egy írónő is hitelesen tud férfiszempontokból írni. Azt is hiszem, hogy férfiként is vannak női oldalaink, és a nők is gondolkodhatnak férfiként. Ezt a két dolgot nem olyan egyszerű szétválasztani.

– A kamaszlelket is fel tudtad idézni magadban.

– Igen. Forgách András íróval beszélgettem április elején a könyv bemutatóján Budapesten a Margó fesztiválon, és ő mondta, látszik, hogy az ifjúsági regényeim mennyire felszabadítottak, azok írástapasztalata is bennem van, az ő világukban is otthonossá váltam. Az elbeszélőm a történet elején tizenöt éves, mindenképp azt a világot hozza magával. Szilágysomlyó környéke a Báthoryak fészke. Rengeteg legenda van a Magurán élő sárkányokról, Báthory címerében is benne van, és ezt a mesebeli, képzeletizgató világot is behoztam a könyvbe. Része annak, amit a főszereplő lány gondol, ahogy beilleszkedik, és megtalálja a saját helyét Szilágysomlyón, illetve a közösségben.

– Ebben a kötetlen beszélgetésben akaratlanul is ide-oda ugrálunk, a regényben viszont az idősíkok felszabdalása, ütköztetése tudatos szerkesztésre, felépítésre vall. Hol a II. világháború, hol az 1977-es nagy romániai, bukaresti földrengés időszaka elevenedik meg. Az utóbbi az idősebb nemzedékek számára nem olyan távoli múlt, még a zsigereinkben érezhetjük az akkori ösztönös félelmeket, te viszont négy évvel később, 1981-ben születtél, számodra az akkori katasztrófa csak történelem. Mégis olyan plasztikusan, annyi beleérzéssel tudtad felidézni az akkor történteket, mintha átélted volna. Mi segített ebben?

– A másik idősíkban, a 40-es években sem éltem, azt is hitelesen kellett életre keltenem. A földrengéssel kapcsolatosan viszont először is sok olyan műhöz fordultam, amelyek valamilyen természeti katasztrófát írtak le. Komoly, kanonizált művekről beszélek. Ilyen például Joseph Conradnak a Tájfun című regénye, amiből más vonatkozásban ugyan, de jól inspirálódhattam. Vagy a légi bombázások kapcsán Sebald idevágó műveit olvastam. Az ember íróként ilyenkor készül, gyűjti a nyelvet, megpróbálja elképzelni, átélni a szóban forgó tapasztalatot. Másfelől az erre vonatkozó korabeli sajtót, visszaemlékezéseket lapoztam fel, minden elérhető dolgot igyekeztem megtudni az akkori eseményekről. Visszatérve a Forgách Andrással folytatott beszélgetésre, ő azt mondta, fontos volt a dokumentálódás, de ezt nem lehet tanulni, ez egy velem született beleérző képesség. Ennek köszönhetően tudom ilyen plasztikusan ábrázolni a természeti katasztrófákat. Ezen én jót nevettem, de nem tagadom, jólesett az észrevétel.

– Egészen különleges a bukaresti földrengés leírásának az a része, ahol a katasztrófát követő órákat, napokat megörökítve, inkább a lírára jellemző szinesztéziával idézed fel az akkori hangulatot. A romok körül eltűnnek a színek, szagok váltják fel azokat, mindenik szag más-más színárnyalatot varázsol az olvasó szeme elé. Szóval regényírás közben a lírai éned is előbukkant. Lesznek, akik ezt is méltatják majd, amikor a könyvről beszélnek. Te milyen fogadtatásra számítottál?

– Szerintem a regény igazi olvasói itt lesznek Erdélyben. Láttam már pár véleményt a magyarországi médiában. Eléggé fura dolgokat írnak. A fogadtatásnak az is egyfajta hendikepje lehet, hogy Partiumban játszódik, nem Székelyföldön. Ugyanakkor Erdély különböző részeiből érkeznek a magánreakciók és kedvezőek, azt írják meg, amire számítottam, amit reméltem. Értik a szándékaimat, nyilván jó, ha ismerik Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényét, hiszen az is azt a környéket mutatja fel. Sőt, amikor a megfilmesítés szándékával helyszíneket kerestek hozzá Zilahon, Jajdonban, először Szilágysomlyóra gondoltak. A regényben elrejtve meg is jelenik az a ház, ahol az ő hősnője, Szendy Ilka lakott, az én egyik hősöm ott száll meg egyik éjszaka. Ezt csak az érti, aki olvasta Szilágyi regényét. Lelkileg hozzám nagyon közel áll Szilágyi István életműve, az ő műveivel szerettem volna egyfajta párbeszédbe keveredni. Azt hiszem, hogy Szilágysomlyón lesznek a Pokoltó legfontosabb olvasói. Nagyon jók a visszajelzések. Olyan emberek is jeleztek, akik ismerték Eller Gizellát, aki valóban élt. Somlyói Eller Gizella az első erdélyi újságírónő, a Brassói Lapoknak szerkesztője volt. A harmincas évek közepén visszakerült Szilágysomlyóra. Sokáig azt hittük, hogy a máramarosi szegényházba jutott, de nem, Zsibón halt meg. Ezt utóbb derítettem ki, miután már leadtam a kéziratot. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban 1944-et jelölték meg halála dátumaként. Ez nekem nagyon gyanús volt, elkezdtem kutatni utána, és kiderült, hogy nem úgy volt. Izgatott, hogy mi lett valójában vele, miért hallgatott el, hiszen csak a ’70-es években halt meg. Szeretem az ilyen rejtélyeket, és szívesen beleszövöm a regényeimbe az ilyenszerű titkokat. Az mindig előbbre viszi az olvasást, és megóv az unalomtól. Ugyanakkor keresem azokat a kollektív emlékezeti helyeket, amelyek mindenki – magyarok, románok, zsidók, cigányok – számára ugyanazt jelentik, adott esetben ugyanazt a szenvedést. Ilyen volt a ’77-es földrengés. 

– A regény nem kerüli meg, nem szépíti a borzalmakat, a gettóról is ír, bőven érint úgynevezett kényes román–magyar, magyar–román kérdéseket is. Most frissen hallottam, hogy folyamatban van a regény román fordítása.

– Kocsis Francisco fordítja románra. Ősszel várható a megjelenése. Rákérdeztem a lehetséges fogadtatásra, és azt mondta, ne aggódjak emiatt. Egyrészt mindkét oldal hibáit bemutatom, másrészt ez egy regény, nem politikusi mércével kell viszonyulni hozzá. Izgatottan várom a megjelenését, mert szerintem nagyon nehéz betörni a román könyvpiacra. Az írószövetség az ilyen dolgokat jól menedzseli, remélem, a román olvasók is kíváncsiak lesznek a regényre.