Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Véget értek az ünnepnapok, a téli vigasságok, a farsang még előttünk van, ezek közé befér egy kis komolyság. A fényfüggönyöket leszedték a ház- és ablaktulajdonosok, a karácsonyfákat kidobták, ámbátor az állatkert azt kérte a közönségtől, hogy vigyék fel a zooparkba, mert jó lesz majomfának, fűtőanyagnak, vagy a tűlevelekkel és fenyőillattal fogják az akaratuk ellenére fogva tarott erdei vadakat ámítani, bambítani. Az én szomszédom, aki azóta már az Örök Nagy Lélekgyűjtő oldalán tapsikol minden mennyei kacatnak, életében, kis gyűjtő életében annak örült, ha valami kihajított ócskaságot, haszontalan vacakot gyűjthetett be egyszobás lakásába, ahol a beteges gyűjtők élettere oly szűk volt a bőség közepette, hogy csak oldalazva lehetett már behatolni, mozogni az eggyékövült heterogén hulladéktankoktól, törött és forradalmak által ledöntött monarchák tróndarabkáitól, gyóntatószékektől és tükrös mézeskalács huszárok elrebegett vallomásától, szóval így ünnepek után a kihajított fát lecsonkolta, és paradicsom- meg paszulykarónak használta azon a kis darab semmi agyagos földdarabon, ami még a vásárhelyi kollektív gazdaságtól megmaradt neki fejben és valóságban. De a sajátjából reggelizett egész nyáron.
Szóval az étkezésről lenne szó, vagyis arról, hogy reggelizzünk, avagy sem, mit és mikor. Ezek, kérem, komoly kérdések, melyeket ha szülőknek és nagyszülőknek teszünk fel gyermekként, unokai minőségünkben, a válasz három szóból áll: igen, mindig, mindent. Anyám úgy engedett el, hogy belém diktált egy darab vajas kenyeret, vagy két falás sajtot, és csak azután engedte, hogy megigyam a reggeli kávét. Ez utóbbit már csak akkor, mikor munkába kezdtem járni szülővárosomban, és rövid időre visszavedlettem engedelmes házigyerekké. Aztán albérletbe költöztem/megnősültem, és ott már nem volt érvényes a hármas szabály.
Nagybátyám azt mondta, amit Marx: nem lehet üres hassal szocializmust építeni. Igaz, a trieri bölcs a filozofálásra utalt, de a lényeg ugyanaz. Szóval már nem reggeliztem. Későn sem. A kávét éhgyomorra ittam meg, majd kiszaladtam a szemközti kenyérboltba, és vettem egy kiflit, sós perecet, szezámmagos péksüteményt, buktát, joghurtot, lepényt, vagy csak beültem a Tutunnak nevezett kávézóba, ami diákkorom meghosszabbított nosztalgiáját volt hivatott továbbdöccenteni, a Mamaia nevű kolozsvári kávépontot a Deák Ferenc utcából.
Apám komoly ember volt, tanár, rendszeres és higgadt. Csupán a fölösleges telefonok hozták ki csöndes sodrásából. Tudós ember, mondták a barátai nekem. Nos, a tudósok azóta is az én világszemléletem szerint reggelire pirítós kenyeret esznek, amelyen kötelezően el kell olvadnia a vajnak, megsózni könnyedén, és mellé (hozzá) csészében két lágy tojás, kiemelve a héjából – ezt anyám úgy csinálta, hogy soha egyetlen tojáshéjdarabka sem került a csészébe. Utána tejes kávét ivott, sok tejjel és kevés cukorral, majd egyetlen mozdulattal felkelt, és elment negyven évig tanítani, diákokat kibúcsúztatni az egyetem padjaiból. Közben írt és rengeteget cigarettázott, de csak reggeli után gyújtott rá. Ez nála főszabály volt – orvos volt – akárcsak az írás, gépelés, korrektúra. És a versmondás. Nekünk. Csakis nekünk. Rengeteg verset tudott.
Anyám nem tudom, mikor reggelizett, valamit nassolt, azt gondolom. Érdekes, egyáltalán nem emlékszem, mit is evett. Na persze folyton fogyózott, és megfogadott nem egy orvosi és kuruzs- (obskurus) tanácsot, ha a diétáról volt szó. (Pozsonyi, pesti, amerikai, turbó és holland.) Hol csak párizsit, hol csak margarint, hol csak magokat vagy piskótát. Semmiségeket. Reggel tízkor, mert akkoriban ez volt az ideális időpont, ekkor vált az emberi természet éjszakai műszakról napszakira. Pedig legjobban a hideg töltött káposztát kívánta tél végén, még csizmában, mikor éppen hazatért az iskolából, de erről már beszéltem egyszer. És közben elmondott valami tréfásat, ami vele esett meg az iskolában, üzletben, útközben. Érdekes, olvastam róla egy holokauszt-túlélő emlékiratában, amit egy kanadai filmrendező küldött nekem, aki nem is tudta, hogy az anyámról van szó, hogy ott is kitűnő humorával tartotta a lelket a többiekben Auschwitzban vagy Marktlebergben. (Ez egy német városka Lipcse mellett.) Nem a vásárra ment, nem a híres vásárba ajándékért, és nem is Bachért a Tamás-templomba. Csak úgy ott volt, akarata ellenére, és alig kapott reggelit. Csupán áprilisban, amikor már az amerikai ágyúzás közelről hallatszott, csupán akkor csúsztatott oda neki egy reggel az előmunkás, egy Vorarbeiter egy darab száraz, de német kenyeret. Igazit. Már amit a háború végén Németországban kapni lehetett jegyre és sorral. Addig hozzájuk sem szóltak. Nem akarták zavarni a repülőalkatrészt gyártó kényszermunkásokat. Tudták, milyen morcos az ember így reggeli előtt...