Rekviem az öregedő erdélyi falvakért

• 2021-06-23 14:09:21

• Ötvös József

Így múlik el a világ dicsősége

Falun ébredtem vasárnap reggel, szülőfalumban, ahol valamikor gyermekkacagástól és -sírástól volt hangos az utca. Most egyszerre keltünk fel a nappal. A világ kezdete óta a fénnyel reményt árasztó égitest az Ógát fölött köszön ránk reggel Vajdaszentivány felől, s én gyönyörködöm a régmúlt idők emlékképeiből megmaradt néhány fenyőfa tetején pihenő szürke gémekben. Egy-két évtizede költöztek ide, ahol egykor, gyermekkoromban gólya fészkelt, és én hittem is, hogy azért van olyan sok gyerek a mi utcánkban.

E nosztalgiás vasárnap délelőttön megszólal templomunk hívó harangja; ma már délelőttös szülőfalum templomos gyülekezete, de előttem megjelenik a fél évszázaddal ezelőtti Póka egyedi, szép, áldásos és megismételhetetlen élete.

Bámulom a nyári reggel természeti csatáját: az éjszaki áldásharmat vívja küzdelmét az érkező napsütéssel, s végül győz a világosság. A győztes fényben megcsillan a köves utca régi-régi emléke, amikor fényben fürödve, tisztán várta a vasárnapi, ünneplő menetelők méltóságos vonulását. Most árva és csendes, szüleink már a temető sírköveinek panteonjában történelemmé váltak, nemzedékem nagy része városra költözött, vagy még távolabb… Egy rendtartó mezőségi falu régi világa és a mai, megváltozott hangulat kerülgeti egymást. Előbbiben megjelennek azok a sajátos pókai vasárnapok, amikor déltájban, ház elé kirakott mosdótál fölött mosakodott a házi-gazda, aztán székkarfához kötött bőr nadrágszíján megfente borotvakését, ami egykor még a fronton is vele volt, s pár hónapos fogságában egyetlen hű társa maradt. Délutáni templomozás után az asszonyok vidám tereferéje értékelte ki a mögöttük elmaradó hét eseményeit, majd naplemente táján felcsendült a hétköznapok kaszálásában megerősödött férfiak nótás kedvű éneke, közkedvelt magyar nóta és ősi magyar népdal lengte be védőszárnyával a falut, szülőfalumat, az élő Pókát.

Ülök a szülőház lépcsőjén, nem jár senki a vasárnapi utcán, nincs kinek istenáldjont kívánjak, és nem kell fogadnom ismerős vagy ismeretlen köszönését. A szemközt álló kert megöregedett fenyőfáiról szürke gémek repülnek fel, indulnak a halastó felé ebédet hozni fiókáiknak, lassan én is elindulok a templom felé, csak a harangszó zúgását hallom, olyan egyedül lépegetek a köves utcán, de valahol emlékező lelkemben mellém lépnek régi arcok, bátorítnak régvolt hangok, s valahogy megvigasztalódom: érettük és érettem szól a harang.