Egy hónapi halasztás után tárgyaltak hétfőn a koalíciós partnerek a második deficitcsökkentő csomagról. A tárgyalások nem voltak feszültségmentesek, ugyanis mindamellett, hogy valóban minden állampolgárt mélyen érintő intézkedésekről van szó, és ezért nagy a felelőssége a kormányon levőknek, ráadásul a különböző szakmai kategóriák képviselői tüntetéssel, sztrájkkal fenyegetőznek. A bírák részlegesen felfüggesztik a tárgyalásokat, a tanárok kilátásba helyezték, hogy nem kezdik el az iskolai tanévet, a közalkalmazottak is elégedetlenkednek, az AUR pedig egy újabb bizalmatlansági indítványt kezdeményezne a Bolojan-kormány ellen, és sorolhatnánk tovább mindazokat, akiknek nem tetszenek a megszorító intézkedések. Nem vonom kétségbe, mindenkinek jár a munkájáért a megfelelő javadalmazás, bizonyos jutalékok. De amikor az elégedetlenkedők – a nem termelő szektorokban levők – a jóval az átlagon felüli javadalmazást kapták, nem tették fel maguknak azt a kérdést, hogy honnan származik az a pénz, amelyet felvehettek? Csak úgy kapásból sorolhatnánk azokat a juttatásokat, amelyeket az állami tulajdonban levő vállalatok vagy akár az önkormányzatok hatáskörébe tartozó különböző egyesületek, szolgáltatók igazgatótanácsának tagjai zsebelhetnek be, majdhogynem érdemtelenül. És valljuk be, sok esetben ezek a beosztások amolyan politikai jutalmak, amelyek a pártvezéreket kiszolgálóknak járnak. (Tisztelet a kivételnek.) S ha már itt tartunk, akkor megemlíthetjük azokat az állami gazdasági egységeket, mint az Electrica, Romgaz, CFR, Romsilva stb., ahol igencsak aránytalanul magasak
a juttatások, és az alkalmazottak is úgy viselkednek az ügyfelekkel, mintha nem szolgáltatást végeznének, hanem inkább szívességet azoknak, akik amúgy is elég nagy (havi) díjakat kell fizessenek a fogyasztásért. Megnézném azt is, hogy mennyi jár a polgári ellenállást szító szakszervezeti vezetőknek, akik közül sokan politikai pályára „tévedtek” a társadalmi béke érdekében. Senki nem gondolt arra, hogy az Európai Unió által nyújtott támogatásokat, amelyek nélkül az ország az 1989-es rendszerváltás után nem állt volna talpra, egyszer vissza kell adni. Tegyük hozzá, hogy a rendszerváltás utáni gazdasági átalakulás egyfajta hatalmi átmentés volt. A tropára tett egykori vállalatok privatizálása, az új cégek kétes megjelenése, a kialakult politikai elit, a balkáni mentalitással hozott törvények, amelyek esetenként bizonyos társadalmi kategóriát szolgáltak ki, mind a jelenlegi helyzetbe vezették az országot, és nem teremtettek rendet. S tegyük hozzá, az igen gyakran cserélődő kormányok nem egy esetben lenullázták az előzőek intézkedéseit, ahelyett hogy lett volna egy hosszú távú stratégia, amelyet következetesen követett volna a mindenkori politikai elit. Lehet tiltakozni, vagy ezt a kormányt is megbuktatni, de ettől még nem lesz rend az országban. Sőt egyre inkább mélyül a válság. A legnagyobb gond az, hogy ki az, aki vállalja mindezért a felelősséget. Mert eddig mindig az előző kormány volt a hibás, mondjuk azért, hogy a közpénzeket nem úgy költötték el, ahogy kell, vagy a parlament amiatt, hogy a törvények nem minden esetben oldották meg az előállt helyzeteket, holott azért alkották meg őket. A Bolojan-kormány jövő héten arra készül, hogy felelősséget vállal a deficitcsökkentő csomagért. Talán végre hagyni kellene, hogy azok, akik ezt az óriási terhet felvállalták, tegyék meg a szükséges lépéseket ahhoz, hogy rendet tegyenek és sikeresek legyenek az országlásban. Mert bizonyára nagyobb a baj, mint azt ahogy eddig nyilvánosságra hozták. És ez mindannyiunk gondja.
