Három a magyar igazság – tartja a mondás, ami mögött sok minden rejtezik, de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a héten történt szenzációs események fényében nyugodtan megváltoztathatnánk négyre: immáron a negyedik magyar származású magyar állampolgár nyert Nobel-díjat – hétfőn Karikó Katalint, kedden Krausz Ferencet nevezte meg a bizottság szóvivője mint az idei élettani és orvosi, valamint fizikai Nobel-díj nyertesét. Velük együtt tizenhétre emelkedett a magyar Nobel-díjasok száma, de közülük csak négyen – Szent-Györgyi Albert, Kertész Imre, Karikó Katalin és Krausz Ferenc – rendelkeztek, illetve rendelkeznek magyar állampolgársággal a világ legrangosabb díjának odaítélésekor. És közöttük Karikó Katalin az első magyar nő, aki Nobel-díjat kapott.
És most nézzünk magunkba. Mekkora büszkeség mindez egy olyan kicsiny népnek, mint amilyen mi vagyunk. Mekkora öröm kellene legyen, hogy egy, majd két Nobel-díjas tudóssal is gazdagodtunk az idén! És mekkora elégtétel olvasni, hogy Karikó azért az évtizedeken át tartó kutatómunkájáért kapta a díjat, amelyet oly sokszor semmibe vettek, épp csak ki nem nevettek, esélytelennek véltek – olyannyira, hogy az egyik amerikai egyetemen válaszút elé állították: vagy felhagy a kutatásaival, vagy csökkentik a fizetését. Nem hagyott fel. És csökkentették: a Nobel-díjt érő munka egyetemi kutatója kevesebbet keresett akkor, mint egy gyorséttermi alkalmazott. És most, amikor büszkék kellene lennünk mind a tudományos eredményre, mind a díjra és az ezekhez vezető – szinte megszállottan konok – kitartásra, két év szünet után rögtön megjelent a közösségi média felületein az orvostudományok és a mikrobiológia szakértőinek hadserege, amelynek tagjai a Levendula köz nyolcpernégyből, a második emeleti nyitott ablakból kipárolgó zakuszkásfazékba süppedő fakanál szomorú társaságában átkozzák a napot, amelyen ez a tömeggyilkos, ez a génmanipulátor, ez a kontár illuminátus díjat nyert. Mert ők már csak tudják! Csak tudják, megint! Egybites agyukból hangosan gőzölög a megkérdőjelezhetetlen hozzáértés, amelyet annál erőszakosabban tolnak mindenki képébe, akár akarja az illető, akár nem. Ők, az oltásoktól meggebedett, éjjel zölden világító, három pár tökű, a Wikipédia Akadémián génmódosításból (is) doktoráló zsenik, akik az összes, fentiekkel kapcsolatos posztra rányomják a dühös fejű emojit, újra kinőttek, mint a gomba, és osztják az észt a mindentudás agoráján. Az egybites tárhellyel született, ám annál arrogánsabb vírusszakértőből háborús elemzővé vált szellemi sáskahad visszavedlett, majd visszatért, és újra pusztít. És ordít, mint a Mellári szamara, miközben dedósként veri az asztalt, ha ellenkező véleménybe botlik.
Mert mindent tud. Csak azt nem, hogy a negyedik igazság (már) igen, az ötödik azonban nem létezik.
