Rocktörténeti konferencia

„Az úton menj tovább!”

Március harmadikán a marosvásárhelyi Studium HUB-ban a Marosvásárhelyi Rocksuli a magyarországi Hangőr és a Hangfoglaló Egyesülettel közösen A szó veszélyes fegyver (volt) címmel szervezett rocktörténeti konferenciát, témája: az erdélyi magyar könnyűzene lehetőségei és buktatói a rendszerváltás előtti Romániában. A hetedik alkalommal szervezett tanácskozássorozat célja, hogy tudományos – történelmi, szociológiai és társadalomkutatói – módszerekkel feltérképezzék a könnyű-, illetve rockzenén alapuló szubkultúra helyzetét a kommunista időkben.

A konferenciát Portik Vilmos, Marosvásárhely alpolgármestere nyitotta meg, és örömét fejezte ki, hogy részt vehet egy ilyen jellegű rendezvényen, hiszen ez egy fehér foltja a társadalomkutatásnak. Elmondta: folyamatban van Marosvásárhely kulturális stratégiájának kidolgozása, amelyben természetesen helyet kap a könnyű és a rockzene, és mindenképpen felkarolják a rocktörténeti kutatásra irányuló kezdeményezést. Utána a meghívottakat Hints Zoltán, a Marosvásárhelyi Rocksuli vezetője, a konferencia szervezője és házigazdája köszöntötte, aki elmondta: a hetedik alkalommal szervezett rendezvénynek az a célja, hogy az elhangzottak alapján összeállt dokumentáció alapozza meg az erdélyi magyar rocktörténeti kutatást, minden aspektusával együtt. Ezt támogatja a Nemzeti Kulturális Alap és azok a magyarországi partnerek, akik az anyaországban élen járnak e témakörben, és érdeklődnek a határon túli rocktörténet iránt is. 

Az előadók sorát Horváth Gergely rádiós műsorvezető, podcaster, kreatív producer kezdte, aki az 50 éve megalakult P. Mobil együttes ismert slágerének sorát – „Az úton menj tovább!” – választotta előadása mottójául, majd azokról a kutatási kísérletekről, konferenciákról beszélt, amelyek Magyarországon is a marosvásárhelyi tanácskozás témáit taglalták. A korábbi marosvásárhelyi tanácskozásokra utalva kifejtette, igen érdekesek azok a hasonlóságok, illetve eltérések, amelyek az egyforma rendszerben élő országokban előfordultak, nevezetesen az, hogy a hatalom miként viszonyult a rockzenéhez, az előadókhoz és a rajongókhoz. Ezért is érdemes kutatni ezt a területet Erdélyben is, mint ahogy a más határon túli magyarlakta területeken. (Sz.m.: Egy korábbi tanácskozáson vajdasági, felvidéki, kárpátaljai példákat is felvonultattak az előadók.) 

Bajnai Zsolt, a Beatkorszak Projekt vezetője, a Hangfoglaló program elindítója egy esettanulmányt mutatott be. A szatmárnémeti Mikron együttes történetén keresztül világított rá az 1970-es évekbeli romániai magyar rockzenei életre. A történet szinte mindegyik, 1970-es, de akár 1980-as évekbeli zenekarra illik, hiszen nagyrészt középiskolás vagy egyetemista diákokból összeverődött, ún. garázszenekarokról szól. Az együttesek ugyanis garázsokban, fészerekben, helyenként tömbházlakásokban kialakított próbatermekben kezdték működésüket, majd hosszú évekbe telt, míg közönség elé juthattak, ezzel elkerülhetetlenül a hatalom figyelmének kereszttüzébe kerültek. És ez azt jelentette, hogy cenzúrázták a szövegeket, beleszóltak a színpadi viseletbe, mi több, ha már nagyobb tömegeket mozgattak meg, gyakran betiltották a fellépéseket, meghurcolták a zenekar tagjait, és még az is előfordult, hogy többet nem zenélhettek együtt. Fodor János, a BBTE Történelem és Filozófia Karának egyetemi tanársegéde ezt a jelenséget taglalta nagyobb kitekintésben, és arra a korszakra reflektált, amikor, bár megkésve ugyan, de a vasfüggöny mögötti országokba is beszivárgott a nyugati kultúra és zene világa, és ezt hogyan próbálta a hatalom a maga oldalára fordítani. Szigorú felügyelet alatt teret engedtek a műfajnak, de mindez csak látszat volt, hiszen a rockmozgalom idején – ideértve az erdélyi magyar rockot is – nem lehetett lemezfelvételeket készíteni, a dalok nem szólhattak a szabadságról. 

Zilahi Csaba rádiós műsorvezető, zenei szerkesztő, az Erdélyi magyarock című kötet szerzője A (rock)világot jelentő deszkák címmel azokról az erdélyi koncerthelyszínekről beszélt, amelyeken a hatalom megengedte ugyan a „megnyilvánulást”, de csak szigorú feltételekkel. Munkásklubokban, művelődési házakban, vendéglőkben, aztán a diákfesztiválokon és a „Nyugat szeme” előtt is néha példaként felmutatott Fekete-tenger parti üdülők vendéglőiben lehetett fellépni. Ezeken a helyszíneken indult a karrierje nem egy együttesnek, pl. a ‘60-as években Temesváron a Phoenixnek (Rózsák parkja), Nagyváradon a Metropol Groupnak az IEMB gyárklubban, Kolozsváron a Semnal M-nek a Belvedere szálloda vendéglőjében vagy a Melody bárban, Marosvásárhelyen pedig a Hadsereg Házában, az Elektromaros klubban, a Szakszervezetek Házában, ahol számtalan együttes – Titus Daschievici szervező által pátyolgatva – bonthatta szárnyait. Az „átkosban” kezdeményeztek olyan fesztiválokat is, ahol több együttes is bemutatkozhatott. Ilyen volt a székelyudvarhelyi Siculus (eleinte inkább könnyűzene és folk), a csíkszeredai Ezüstfenyő, a marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házának és/vagy a nyári színpadon szervezett fesztiválja, illetve a sepsiszentgyörgyi Tavirózsa, a székelyudvarhelyi Szejkefürdőn, vagy a Csíkszereda melletti Zsögödön tartott koncertsorozatok. Ismertek voltak a buzăui, a bákói, a Câmpulung Muscel-i (Posada rock) vagy a Râmnicu Vâlcea-i (Constelaţii rock) illetve a costineşti-i országos rockfesztiválok. De az 1980-as évek végén mozitermek és sportcsarnokok is befogadták az ismertebb együtteseket. Nyilvánvalóan nem véletlenül nyitottak, hiszen bizonyítani kellett, hogy a rendszer mégsem olyan szigorú, azonban – amint a korábbi előadásokban is elhangzott –, ez csak látszat volt, hiszen cenzúrázták a repertoárt, és „nem megfelelő színpadi fellépés” esetén akár retorzióra is számíthattak az együttesek tagjai. 

A cenzuráról beszélt a két következő előadó is. Demeter Csanád történész, tanár sajtószemlét tartott arról, hogy miként tükrözte a korabeli sajtó a könnyű- és rockzenei világot. Míg 1960 és 1980 között viszonylag gyakran jelentek meg cikkek zenekarokról, eseményekről, addig az 1980-as évek után ezzel a műfajjal nem igazán foglalkoztak, és minden alkalommal igyekeztek a pártpropagandának megfelelően tudósítani a jelenségről. Novák Csaba Zoltán történész, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője érdekes történelmi visszapillantót tartott arról, hogy miként viszonyult a hatalom a nálunk is kialakult szubkultúrához. Két „esettanulmányt” is bemutatott: a nem igazán rock-, de alapjában véve magyaroknak szóló (táncdal-) fesztiválként induló sepsiszentgyörgyi Tavirózsáról, illetve egy kolozsvári csöves galeri megfigyeléséről. A történész kifejtette, hogy belpolitikai szempontból tartottak azoktól az elemektől, amelyek a szocialista normarendszert kérdőjelezték meg, illetve leginkább a magyarországi befolyástól ódzkodtak, amely „nacionalista és revizionista” volt és „veszélyeztette az ország szuverenitását”. S míg 1945 és 1956 között nem igazán jelentett „veszélyt” az országra a magyarkérdés, ez a magyarországi forradalom után másként tevődött fel. A titkosszolgálat megbélyegzi az erdélyi magyarságot „nacionalista, irredenta és sovén” jelzőkkel, és fokozott állambiztonsági kockázatú tényezőként jelenik meg. Külön-külön módszeresen megfigyelés alatt tartották a határ menti régiókat, a belső-erdélyi szórványt és a tömbmagyar területeket. Az 1980-as években előtérbe kerülnek az ifjúsági, nyugati mintájú szubkulturális csoportok, mint a csövesek, akikkel a szekuritáté belső szakmai folyóirata külön foglalkozik (Cine sînt şi ce vor csöveşii). A magyarországi mintára nálunk is létrejött csoportok ugyanis „antiszociális tevékenységet” folytattak, „jövendőbéli tolvajoknak és rablóknak” titulálták őket, és ezért a szekuritáté operatív csoportjai már az 1980-as évektől megfigyelték ezeket az „elemeket”, és igyekeztek szétoszlatni, megelőzni azt, hogy „bomlasszák” a rendszert. A kolozsvári esettanulmány kapcsán kiderült, hogy a gyülekezőhelyektől a részt vevő személyek létszámáig, a beszélgetésekben felmerülő témákról mind értesült a szekuritáté. Érdekességképpen felvetik, hogy a „csövesek” előszeretettel hallgatják a Szabad Európa Rádiót, és itt szervezik meg az illegális határátlépéseket (szökéseket) is, mi több, az is, hogy az üzletekből lopott alkoholt fogyasztanak. Természetesen kapcsolatba hozták a magyarországi mozgalommal, hiszen onnan áramlott be az olyan együttesek hatására, mint az Edda, a Dinamit, a Piramis stb. A dossziék pontosan leírják a kolozsvári csöves „szerveződéseket”, a kihallgatásokat, és természetesen ennek megfelelően a jelenség megfékezéséért intézkedéseket, módszereket is kidolgoztak, amelyekről ma már szintén pontos képet kapunk. 

A Tavirózsa fesztivál egyike volt azoknak, ahol ellenőrzött szórakozási lehetőséget teremtettek a magyaroknak. A szekuritátés dossziékból kiderült ugyanis, hogy külön operatív csoportok követték végig a rendezvényszervezést, előkészítésétől a végéig, beépülve a közönség soraiba. 

Boros Zoltán zeneszerző, az RTV magyar adásának zenei szerkesztője arról tartott előadást, hogy a szigorítások ellenére melyek voltak azok a lehetőségek, ahol romániai magyar zenészek, zeneszerzők és előadók is megnyilvánulhattak. Ilyen volt akár a Román Televízió is, ahol sikerült néhány együttest felfuttatni. (Sz.m.: És sok esetben ennek az ismertségnek köszönhették azt, hogy, bár megfigyelés alatt álltak, nem tudták őket eltüntetni a nyilvánosság elől.) És jelentek meg az állami lemezkiadó vállalatnál, az Electrecordnál is lemezeik. Érdekes példa a Magneton együttes, amely egyik lemezét magyar, míg a másikat már román nyelven adhatta ki. De hallhattunk Kiss Éva előadóművészről, Kerestély Zsolt zeneszerzőről és másokról, akik valahogy helyet kaptak a romániai könnyűzenei életben, nem kis áldozatok árán. Boros Zoltán azt is bevallotta, hogy megkereste a rendszerváltás előtti magyarországi lemezkiadó vállalatot is, és ajánlott erdélyi magyar zenekarokat, azonban odaát akkor nem vállalták a határon túliaknak a lemezkiadást. 

Cseke Péter irodalomtörténész, egyetemi tanár A hatóságilag ellenőrzött tényirodalom hullámverésében című írása arról szólt, hogy miként gyűrűzött be a cenzúra a romániai magyar sajtóba, hogyan váltak bizonyos témák tabukká, és kerültek szerzők index alá, illetve tiltották meg azt is, hogy a helységneveket magyarul használják. Felidézte azt, hogy a Forrás-nemzedék milyen szerepet vállalt az erdélyi magyar irodalomban, illetve arról is szó volt, hogy a két világháború között miként jelenhettek meg az akkori létállapotokat tükröző szociográfiai jellegű írások, riportok. Érdekes történetet mesélt a háromszor előcenzúrázott, 1986 tavaszán kinyomtatott Erdélyi fiatalok című dokumentumkötetről, [Erdélyi fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940). Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1986/1990], amelyet végül betiltottak, a példányokat bezúzták, és emiatt valódi formájában 1990-ben jelent meg a tanulmány. Így ez is jó példája annak, hogy a rendszer ideológiáját megkérdőjelező valóságot miként próbálták eltörölni a diktatúrában. 

Az előadásokat műhelymunka, megbeszélés követte, következtetésként elhangzott, hogy folytatni kell a kutatómunkát. Ezért jó, hogy a Nemzeti Kulturális Alap korábban Cseh Tamás-, később Hangfoglaló programjának magyar könnyűzenei örökség megőrzését támogató alprogramja felkarolta ezt a kezdeményezést, és a határon túlra is kiterjesztette. A konferencián elhangzottakról kötet jelenik majd meg, a gyűjtőmunka folytatódik, ugyanis a Rocksuli várja az 1989 előtti együttesekről, fellépésekről, koncerthelyszínekről készült fotókat, hiszen szándékában áll egy rocktörténeti fotómúzeumot létesíteni, ami a kommunista korszak érdekes, különleges szeletét (szubkultúráját) helyezi majd előtérbe.