Lia rendszerint kicsivel napfelkelte után indult útnak. Elektromos rollerével elegánsan manőverezve lépett ki a tömbház ajtaján, pár perc múlva pedig már el is suhant a lakótelepi piac irányába. Látásból régóta ismertem, hiszen több mint tíz éve osztozunk ugyanazon a – tenyérnyi kertek zöldjébe oltott, számomra mindenképpen kedves – betonvilágon (igaz, pár éve volt egy olyan időszak, amikor huzamosabb ideig nem láttam), beszélgetni azonban csak mostanában adódott alkalom. A hatvanas évei végén járó, magas, karcsú asszony ezúttal a közeli sétány egyik padján várakozott, járművét ráérősen maga mellé támasztva.
– Bármelyik percben meg kell érkeznie a lányomnak és az unokámnak – árulta el, miután „lefutottuk” az udvariassági köröket a hőség előtti, szerethetőbb időjárásról. – Olyan rég ígérték, hogy hazajönnek, csak eddig valami mindig közbejött. Persze főleg a munka. De most végre megölelhetem őket. Kétéves sem volt az unokám, amikor utoljára láttam. Most pedig már a négyet is betöltötte, éppen két hete volt a születésnapja. Vettem is neki egy szép ajándékot, egy kisgyerekeknek való hajtányt. Amíg nálam lesz, együtt gurulunk majd bevásárolni meg a játszótérre.
– Honnan jön a családja? – kérdeztem.
– Csak innen, Spanyolországból – kacagta el magát beszélgetőtársam. – A lányom ott találta meg azt az életet, amire már középiskolás korától vágyott. Előtte, igaz, át kellett esnie egy keserves házasságon egy itteni fiatalemberrel, aki képes volt várandósan otthagyni, mert egyszerűen berezelt a rá váró, új szerepkörtől. Az egyetlen jó, ami abból a frigyből megmaradt, a kisunokám. A válás utáni hónapokban főleg én viseltem gondját, az édesanyját ugyanis padlóra küldte a szülés utáni depresszió. Nem is csoda, hiszen a férfi, akit szeretett, akkor fordított neki hátat, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Állítólag váratlanul visszataláltak egymáshoz a régi, nagy szerelmével, aki egy ideig külföldön dolgozott, és éppen az ő kedvéért költözött haza. Talán így van, nem tudom, nem firtatom. Számomra az egészből úgyis csak az a lényeg, hogy az egyetlen gyermekem annyira összetört, hogy még a kisfia gondozására sem volt képes. Egy barátnője mentette ki abból a szörnyű állapotból, mégpedig úgy, hogy elhívta magával egy barcelonai nyaralásra. Persze a lányom húzódozott, azt hajtogatta, hogy nem hagyhatja magára az alig kéthónapos kisfiát, de akkor én a sarkamra álltam, és azt mondtam neki: „márpedig elmész, és jól érzed magad, a többit bízd csak anyádra”. Akkoriban még megvolt a gyönyörű dobermann kutyám, Angie, egy szuperintelligens „öreglány”, akivel mindig együtt sétáltattuk az unokám. Korán reggel már felsorakoztunk a lányom lakása előtt, és pillanatokon belül átvettük az irányítást. Amikor a lányom nagy nehezen rászánta magát az utazásra, azt is bevállaltuk, hogy arra a másfél hétre odaköltözünk hozzá Angie-vel. Azon a nyáron ismerte meg a lányom a mostani párját Barcelonában, egy szórakozóhelyen. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ennek a bimbózó kapcsolatnak köszönhetően szinte újjászületve jött haza. Igaz, több mint egy évébe beletelt, amíg rászánta magát, hogy kiköltözik Albertóhoz a gyerekkel, addig csak felváltva látogatták egymást, és, persze, ott volt nekik az internet is mint közös tér. Ez a spanyol fiú az első perctől elfogadta az én magyar unokámat, mára pedig már annyira összeszoktak, mintha vér szerinti lenne köztük a kapcsolat. Csak éppen férjhez menni nem akar többet a lányom, bár Berci, ahogy én becézgetem az új vőjelöltemet, boldogan oltár elé vezetné. Mit tagadjam, nagyon megkedveltem ezt a melegszívű idegent, és őszintén sajnálom, hogy a munkája miatt nem tudta elkísérni a lányomékat. Tulajdonképpen a lányom is csak pár napig marad, aztán visszarepül az új hazájába, én pedig egy egész hónapot az unokámmal tölthetek.
Pár percre a várakozás csendje telepedett közénk, aztán a fiatalos nagymama hirtelen témát váltott:
– Akkor vettem magamnak ezt a hajtányt, amikor a kutyusomtól meg kellett válnom. Nem hagyott teljesen el, csak falura költözött a nővéremhez, mióta ugyanis eljárt fölötte az idő, nem találta a helyét a tömbházban. Néha meglátogatom, de mivel nincs autóm, ez nem olyan egyszerű. Nagyon üres lett nélküle a világ, kellett hát valami, amivel levezessem a feszültséget. Ebben segített ez a két kerék. Most pedig azért is jól fog, mert így lépést tudok majd tartani a kicsi „ágyúgolyó” unokámmal.
Egy taxi tűnt fel a sétány végén, a parkolóban. Lia tizenéveseket megszégyenítő lendülettel pattant fel a helyéről.
– Itt vannak – adta tudtomra ragyogó arccal, és már száguldott is az autó hátsó üléséről kipattanó apró emberke felé.
