2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Amint azt az olvasó is észrevehette, gyakran idézek régi hírlapokból. Cikkeket veszek át, amelyek városunkról szólnak, rég kihűlt pletykákat, botrányokat vagy szenzációkat hozok a felszínre mindenféle bányaszerencsétlenség, sújtólég vagy robbanás nélkül. Békés, szerencsés bányászat. Hagyományos bányászköszöntés nélkül is.

Régen ez úgy történt, nem is olyan régen az volt a módi, hogy a szerkesztő beült a könyvtárba, kikért egy halom hírlapot, bekötöttet és bekötetlent (előtte darabszámra leszámolta neki a könyvtáros/nő), és akkor belemélyedt, keresve az érdekességeket, azokat a furcsaságokat, amelyek az olvasót, a mai fölényes, az idő többlettudásával felfegyverzett olvasót érdekelhetik, figyelmét lekötik, hogy utána felsóhajtson: Hej, mégiscsak azok voltak ám a szép idők! A felsóhajtás egyaránt származhat attól, aki az információt kitárnázta, feltárta, porosan a napvilágra kiborította az olvasó elé, vagy attól, aki az információ birtokába jutott minden különösebb fáradozás nélkül. Bár nem egyenlő a teher elosztása, ez benne van a kutatás-haszonélvezet képletben. Hiszen enyém a felfedezés öröme, amit veled aztán megosztok. Ha akarok… És miért ne akarnék?!

Szóval régen az újságban így jelent meg: „ezt írták a lapok ötven évvel”, „száz évvel ezelőtt”. A szerencsésebb országokban és nyelveken ez az időszak századokkal vaskosabb, mélyebben benyúlik az időbe. A német és olasz, francia és ánglius újságok, gazetták már a 16. században megjelentek, előbb rendszertelenül, röplap formájában, és persze a kor világnyelvén, latinul is. Számos esemény – ábrázolás, metszet – éppen a korabeli, kortárs publicisztika révén őrződött meg. Leszámítva a szubjektivitást, a friss híradásban rejlő hibalehetőséget, elfogultságot, politikai haszonszerzést, tévutat, álhírt. 

Ma elég, ha az ember befizet egy digitális hírlaptárba, és máris olyan újságot, hírlapot, időszaki kiadványt olvashat lapszámonként, amilyenre csak vágyik. Vagy ami többé-kevésbé megőrződött, elérhető, hozzáférhető volt a digitalizáló számára. Az elektronikus könyvtárak egyre nőnek, növekednek. Dagadnak, bővülnek, változatosabbá válnak. Lassan már szükségét érezzük annak, hogy legyen egy digitális (papíralapú nyomtatott – a régimódiak számára) nyilvántartás, amelynek segítségével tudni véljük, mit hol találunk meg, miféle belépőt, ajtót kell meglelni, milyen jelszó, jelkulcs, lakattörő varázsige, páncélfúró felszerelés kell az információtároló felnyitásához, megvallatásához. És persze arról, hogy melyek a hiánycikkek az információs boltban. Mert vannak hiányok, olyan információcsoportok, -halmazok, -vonulatok, amelyek végleg elvesztek, amelyek nem érhetők el már semmilyen úton, de mégis tudunk róla, fennmaradt létükről egy-egy kósza utalás, valaki szólt róla fél szájjal, aztán menthetetlenül visszaszívta, magával vitte az ibolyák alatti világba. Esetleg kikövetkeztethető, bár a virtualitásban benne rejlik a csalódás lehetősége is.

Lubickolok – egyelőre – határtalanul a meglelt hírlaptárban. Az Arcanum végre rávetette magát a fellelhető vásárhelyi hírlapokra (részben), úgy hogy mi is szerepelünk végre-valahára a digitális médiatérképen történelmi méretekben. Nem olyan régi ez a vásárhelyi hírlapírás, alig több mint 160 éves. De van mit olvasni, kutatni, keresni, meglelni benne. Ha nem is a polgárság és proletariátus lelkét, annak legalább a fekete-fehér árnyképét. A lokálpatriótának egyelőre ennyi is elég.

De hogy örömünk ne legyen teljes, elmondom, hogy a kolozsvári Ellenzék, amelynek állandó tudósítói egykoron Vásárhelyen lebzseltek, izzadtak, szaladgáltak, hallomásokat gyűjtöttek, kávéházakban hallgatóztak, figyeltek, adatokat, neveket és cselekményeket adtak tovább telefonon, táviratban, futárszolgálattal, jóval szabadabban írhattak az itteni eseményekről, mint vásárhelyi kartársaik. Amit itt elhallgattak, ott büntetlenebbül kikürtölhették. Amit itt az öncenzúra megapasztott, odaát hízottan jelent meg. Szóval a lap 1927-es évfolyamának második fele, június–december hiányzik az említett digitális könyvtárból. De megvan igazi újságpapíros, hagyományos zizegő formában a Bolyai utcai ismert történelmi közkönyvtárban. A Református Kollégium egykori gyűjteménye őrizte meg.

A tanulságot már Petőfi Sándor, maga is újdondász, leszűrte 1848 márciusában:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató