Sámánok a magyar történelemben

Az ősmagyarok valláshitének alapja a sámánizmus volt. A kereszténység felvétele után királyaink halálra üldözték a sámánokat, és mindent elkövettek, hogy a sámánizmus tárgyi emlékei és hagyományai nyomtalanul eltűnjenek.

Az ősmagyarok valláshitének alapja a sámánizmus volt. A kereszténység felvétele után királyaink halálra üldözték a sámánokat, és mindent elkövettek, hogy a sámánizmus tárgyi emlékei és hagyományai nyomtalanul eltűnjenek. Ezért manapság – ezer év után – alig találunk nyomaikra, ha egyáltalán még akadnak.

Az őshazában, valahol az Uralon túl, amit a „Föld övének” neveztek, állt az Arany néne, a Szláta Bába híres bálványszobra, ami véleményem szerint kapcsolatban lehet a mi Bálványos-várunkkal is. Őseink ide hordozták áldozati adományaikat, melyekből fedezték a sámánképzés költségeit, itt vezették be a sámánság titkaiba a kiválasztott fiatalokat, és minden bizonnyal ez volt a kapcsolattartás legfőbb színhelye.

A pogány hit minden üldöztetés dacára Szent István király után is még évszázadokon át élt a hazában. Okiratok igazolják, hogy még 1230 körül is tevékenykedtek a sámán papok. Ezekben az években Mongóliában, közelebbről Bugátban folyt a sámánképzés Csadáj mongol fősámán vezetése alatt, és ide időnként eljártak a mi sámánjaink is. Bizonyíték erre az, hogy II. András király uralkodása idején (1205–1235) két magyar fiatalember, Pósa András (a későbbi Anonymus) és Jaák Gejza is részesült az ötéves sámánképzésben. Ez bizonyítja, hogy az állandó üldöztetések dacára is még igen sokáig fennmaradt a kapcsolat az őshazával és a sámánizmussal. Ezek a kapcsolatok, habár egyre lazábbak lettek III. Béla és II. András királyok idején, még sokáig nem szűntek meg. Az 1220-as évek táján a domonkos rendi szerzetesek figyelemmel kísérték a keleten maradt magyarok életét. Ezekben az években a magyar feudális állam és katolikus egyház már annyira megerősödtek, hogy a királyi udvar nem látta veszélyesnek Csadáj mongol fősámán kérését, s elengedte hozzá Pósa Andrást, amint azt fentebb már említettem, azt az ifjút, aki később IV. Béla király egyik tanácsadója és történetírója lett, s aki Anonymus néven került be a magyar történelembe.

Amikor Pósa és Jaák hazatértek Bugátból, elmesélték a királynak, hogy a „Föld övén” túl számos magyarul beszélő törzzsel találkoztak. Erre a hírre küldte el IV. Béla Juliánus barátot az ősmagyarok és az őshaza felkutatására. De ezzel a kapcsolatok jórészt meg is szűntek.

Nem volt ez így azonban a honfoglalást követő első évszázadban. A sámánok igen nagy szerepet játszottak a Koppány-, Gyula-, Ajtony-féle felkelésekben, de elsősorban a Vata-féle lázadások sorában, 1046-ban és 1061-ben. Az első felkelés során Vata elűzte trónjáról Pétert (1046), és majdhogynem pogány uralmat teremtett az országban. I. András azonban 1047-ben leverte őket.

A sámánok magyarországi történetének tárgyi emlékei alig maradtak fenn. Úgy tűnik, hogy Békés megyében Sárrét volt a sámánizmus utolsó központja. Vésztő környékén kerülnek elő időnként sámánkori emlékek. Csontból faragott szobrocskák, téglákon talált rovásjelek, de elsősorban a Szláta Bába pogány istenszobor mintájára őseink által faragott Öreg néne fejtorzója.

Mindez tanúságtétele annak, hogy őstörténetünk mélyen Ázsiában gyökerezik. Ezt sohasem tagadtuk, és ma is büszkék vagyunk rá.