Schön Sándor Soós Jóska polgármesterre emlékezett

Jól ismerte a polgármester minden botlását, úrhatnám figuráját. „Egyszer – fogott bele egy történetbe – egy nyócbitangos cigány asszany azzal állt Sós Jóska elé, hogy a vonat elé veti magát s a purdékat, ha nem ad neki legalább egy zsák lisztet, cukrat, s szalannát.

Marosvásárhely főtere Soós Jóska polgármestersége idején

(Folytatás február 2-i lapszámunkból)

Jól ismerte a polgármester minden botlását, úrhatnám figuráját. „Egyszer – fogott bele egy történetbe – egy nyócbitangos cigány asszany azzal állt Sós Jóska elé, hogy a vonat elé veti magát s a purdékat, ha nem ad neki legalább egy zsák lisztet, cukrat, s szalannát. Mire Jóska kinyújtotta a tenyerét, hogy jó asszany, húnnét adjak? Húzzan ki egy szál szőrt a tenyeremből, s akkor adak. Tovább siránkozott az asszany, nem kell adjon maga ennivalót, csak egy papírt, hogy ahol felmutatom, adjanak nekem, amit kérek. Tudam es, hogy hol keressem. Erre Jóska vette a pennát s a papírt, leírta, hogy a levél felmutatóját szolgálják ki. Nagy kacskaringós aláírás pecsét, és odaadta Máriskónak az írást. Telt-múlt az idő, Jóska este hazament, atthon a felesége rárikácsolt: meg van maga hülyülve, pógárméster elvtárs. A nyakamra kűdi Máriskót, az mutatja a papirt és fenyeget, hogy ő tudja hannét a cukar, a liszt, meg a szalanna és kiürítette a spájcot, egy zsák liszt, egy zsák cukar, egy szalanna, bérakta a kicsi szekérbe. Nem volt mit csináljak, a maga keze írását lobogtatta, itt van né, törölje meg vele a seggét! Holnaptól mehet a kantinba, vén marha pógármester elvtárs! Aztán történt vele még cifrább dolog. Az egyik üzemi szakszervezeti gyűlésen Jóska beszédet tartott, hogy a dicsőséges szavétunió segítségével most már lesz ezután cukar, lesz hús, lesz liszt és minden egyes szót erőteljes munkásököl-emeléssel támasztott alá, amit a hallgatósága a lónak egy bizonyos szerve nemzetközi jelzésének értett. Sokáig keringtek a jelzések és kifejezések városszerte. Ugyanott azt is beleszőtte polgármesteri beszédébe, hogy eltársak, ma már a dicsőséges szavét barátaink segítségével a Barass Gábar utcában blokkak épülnek. Ott történt az, hogy egy melós beleszólt a beszédbe: de Sós elvtárs, én mindennap a Baross Gábor utcán megyek dolgozni, de ott még egy árva téglát sem láttam, nemhogy blokkokat… Mire Jóska megválaszalta a közbeszólót. maga, eltárs, ne járkáljan a Barass Gábar utcában, hanem olvassa a Veres Zászlót….

Az is megtörtént, hogy nagy csinnadrattával a kisállomásra gyűlést hívott össze. Mikor már voltak vagy százan, Jóska felállt egy postásszekérre, levágott egy díszbeszédet, amit azzal fejezett be, hogy a dicsőséges szavétunió küldött a marasvásárhelyieknek egy egész vagan búzát. Ezzel ünnepélyesen kinyitotta a vagon ajtaját és mutatta a teli zsákokat. Most, elvtársak, tapssal köszönjük meg a szavét barátainknak a segélyt. Taps meg éljenzés közben egy lajbis, kalapos munkás odarohant az ajtóhoz, és fellépett a vagonra. Jóska bá elébe állt, hogy mit akar itt, eltárs? Mire azt válaszolta a kalapos, hogy semmi különöset nem akarok, csupán a kabátomat szeretném kivenni, amit Sáromberkén felejtettem a vagonban, mikor beraktuk ezt a száz zsák búzát… Nagy hangzavarban és röhögések közepette a rendőrök elvitték a sáromberkit. Jóska úgy oldotta meg, hogy csendre intette a közönséget azzal, hogy legyünk éberek, eltársak, az osztályellenség nem alszik, az ellenség keze van a játékban.

Sok történetet mesélt Sándor bácsi, de egyre én is emlékszem. A Székely Színházban bemutatták a német Kipphárd Shakespeare kerestetik című vígjátékát, Csorba Andrással, Andrási Mártonnal meg Tarr Lászlóval. Édesapám készítette a szereplők cipőjét. Háry Lajos díszlettervező, apám jó barátja hét tiszteletjegyet is adott a Kultúrpalota nagytermének első sorába. Megegyeztek, hogy Sándor bácsit és Manci nénit is elvisszük a színházba. Úgy is történt, csupán annyi mellékjátékkal, hogy Sándor bácsi a havereivel a Ritz-fürdő diófái alatti asztal mellett felejtette magát és igen jól besörözött. Mi már nem is számítottunk rá. Elkezdődött az előadás, úgy tíz perc múlva kinyílt a terem központi ajtaja, és megjelent Sándor bácsi. A sötétben semmit nem látott, így elkiáltotta magát, báktáló, hol vagytak, Jánas? A színpadon megállt az élet, a nézőtér kivilágosodott. Andrási Marci előjött a színpad szélére és csendes civil hangon leszólt, csak nyugodtan keresse meg a helyét a kedves néző, és foglalja el, mi megvárjuk…

Mindezt beszerkesztettem a műsorba. Édesanyám, aki hűséges hallgatóm és egyben kritikusom is volt, adás után szelíden megjegyezte. Jancsika, hát mi lett a sok jópofa történettel, amit Sándor mesélt Sós Jóskáról, mert mi Mancival mindent hallottunk a konyhában?

Aztán elmagyaráztam, hogy a sajtóigazgatóság szolgálatos tiszta füle a Sós Jóska-sztorikat mind kicenzúrázta, és azzal indokolta, hogy a munkás hatalmat nem lehet kigúnyolni. Azóta is csak közszájon keringnek a Sós Jóska-anekdoták.