Csütörtöki kimenő
Már megint nem fértünk a bőrünkbe, átugrottunk Bécsbe. Nagyon pestiesen hangzik, szándékoltan, de csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mennyire közel került hozzánk (vagy mi hozzá) Európa a rendszerváltás, uniós tagság és Wizzair révén. A Jóisten kegye magától értetendő. Ámbátor a meteorológia és vállízületeink (királyi többes) megérezték, hogy Záporeső Tivadar, ez a kedves és „hívatlan” vendég a nyakunkra ül, de még ez sem riasztott el a kiruccanástól. Elvégre átvészeltünk esős napokat Rómában vagy Ravennában, havazást Brüsszelben bürokraták nélkül, hogy csak a legemlékezetesebbeket hozzam föl példa gyanánt.
Kirándulásunk kiváltó alkalma az a sajnálatos tény, hogy a hazai (regionális) vonat- és autóbuszjáratok nem illeszkednek a közönség igényeihez, merevek és ritkák, nem ismerik a Nyugaton megszokott napi többszöri ingajárat intézményét. Gépkocsink nincs – többször említve – , az évek során nem szereztünk hétvégi telket, víkendházat. (Van még ilyen.)
Rendszerint nem társasutazunk. Magunk keressük ki az úti célt, érkezünk oda, tévedünk el tisztára egyedül. Ezúttal úgy jártunk, mint aki a szakácskönyvben kettőt lapoz, és paradicsomos kuglófot készít. Elnéztük a különben kitűnő metrótérképen a következő átszállásra kiszemelt tömegközlekedésit, és az elővárosi (S-bahn) járatra szálltunk fel, ami persze Bécs büszke várának egyik vorstadtjába, Penzingbe vitt. Napijegyünk biztos birtokában – automatában megváltva, különösebb segítség nélkül, kerülve ezzel kelet-európai és -ázsiai bakizásokat – visszafordultunk. GPS-nyelven szólva, újraterveztük magunkat.
Szállásunk – előfoglalással – bent a belváros szoknyaszegélyén, a Votivkirche mögött. A neogótikus fogadalmi templom, a neogótikus városháza mellett, mely erősen emlékeztet a Duna-parti magyar Parlamentre stílusában, hiszen egy korban készült valamennyi, egy uralkodó idejében, egy birodalomban... Kényelmes, félemeleten, műemlék épületben, családias hangulat fogad, szobánk tiszta és tágas, ablakai hangszigeteltek, mert egyébiránt villamosmegállóra és forgalmas utcakereszteződésre néznek (Alser Strasse-Lange Gasse).
Az előbb szóba került birodalom nem véletlen, ugyanis Bécs – ha ez valakinek még újdonság lenne – tobzódik a császárkor nosztalgiájában. A Habsburg uralkodók képe, különösen a Ferenc Jóskáé és a Sziszié (mi már csak ilyen bensőséges viszonyban vagyunk vélek), úton-útfélen elénk kerül képeslapok, poszterek, plakátok, kiállítások, szuvenírszatyrok és hűtőmágnesek, no meg a nagy múzeumok révén. Szó sincs ezekben a képes-szöveges megjelenítésekben a kedvenc kelet-európai baloldali és nemzetieskedő történetírás által folyton felböfögött közhelyekről, hogy a Habsburg-birodalom a Népek Börtöne volt, és hogy Bécs csak elnyomott és kiszipolyozott volna minden leigázott népet. Mi védtük nyugatot a vérünk árán, sőt megmentettük a töröktől 1683-ban. Ezek itt el vannak felejtve, mindenki mameluk és labanc lett, és szerencsére ma már senkit nem zavar annyira, hogy tüntessen vagy tiltakozó jegyzéket küldjön az osztrák kormánynak.
Ezzel szemben mindenütt szembejő velünk a Német–Római Szent Birodalom térképére emlékeztető és nagyságú bécsi szelet, a hatalmas sörök és egyéb közép-európai finomságok, a barokk Bécs, a szecessziós Johann Strauss-os andalgó, keringős Bécs, meg itt-ott, hallj csudát, a baloldali egykori vörös Bécs, a munkáslázadások meg az Anschluss korszaka. Persze időszaki kiállításokon.
Mi semleges szórakozást választottunk vasárnap délelőtt, felkerestük remekmívekért a Kunsthistorisches Museumot, ahol az olasz reneszánsz, a németalföldi festészet, az egyiptomi és római kultúra csodái fogadtak. Arany és márvány. Tudtak ám a Habsburgok gyűjteni, volt pénzük és ízlésük. (Baloldali irigykedő szólamok ezúttal is mellőzendők.)
Séta a kötelező színhelyeken: Burg, Graben, Kärtner strasse, Stephans Dom, kevés óváros, barokk templomok, Duna-part. Üzletek (távoli) megtekintése, a beszerzendő ajándékocskák kiválasztása. Közben magunknak is néztünk levlapokat és baglyokat. (Mindent elsöprő szenvedély.)
Meg véletlenül – tévelygések címszó alatt – felfedeztük a külső Segítő Mária utcát, ahol az üzletek még őrzik azt az olcsóbb, de szemnek és zsebnek vonzóbb kínálatot, amivel a rendszerváltás környékén (előtt-utána-helyette) magyarok ezreit lehetett kivonatni Wienbe Gorenje hűtőszekrényért, olcsóbb házi elektronikáért.
Ma már ez is történelem, akárcsak Ferenc József, aki 103 éve halott. És mégis állandó szóbeszéd tárgya. Ez a nagyság átka. Ja, és mindez része saját történelmünknek is. Említve vagyunk, olykor nagybetűvel is.
