Segesvári Gaudeamus Alapítvány

Harminc éve a segesvári magyarság szolgálatában

„Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek/ És áhítattal ejtsétek a szót” – csendültek fel Reményik Sándor újra aktuális intő, buzdító szavai Segesváron a Gaudeamus Ház – Oktatási és Művelődési Szórványközpont udvarán, ahol a Gaudeamus Alapítvány létesülésének 30. évfordulójára gyűltek össze mindazok, akik szívügyüknek tekintik a helyi magyar közösség oktatását és kulturális művelődését. A szeles, hűvös novemberi reggelen vidám, mosolygós arcú székely ruhás fiúk és lányok, hálájukat kifejezni akaró egykori öregdiákok, reménnyel teli tekintetű volt és jelenlegi tanárok/nevelők, illusztris vendégek érkeztek. Érezhető volt az elfogultság nélküli öröm, hála, de a nehézségekkel szembenéző, dacoló hit, reménykedés, munkálkodni akarás elszántsága is. Egy ilyen alkalom nem csak az ünneplés, hála hangját szólaltatja meg, hanem számvetés és jövőbe tekintés is egyszerre.

Az ünnep első köszöntője az alapítvány igazgatója, Tóth Tivadar matematikatanár volt. Az igazgató úr röviden vázolta az alapítvány és szórványközpont történetét, színes tevékenységét (kollégium/bentlakás működtetése, művelődési élet, valamint közösségépítő alkalmak szervezése), majd kitért a jelen nehézségeire, melyek igen sokrétűek. Kiemelte, hogy a nehéz helyzetekben az anyaországból jött segítség nyújtott sokszor mentőövet, különböző alapítványok, cégek, a volt diákok, akik szívükön viselik a segesvári szórványlét nehézségeit, a Gaudeamus Baráti Társaság, a történelmi egyházak. Köszönetét fejezte ki mindennemű önzetlen segítségért. Végül kitért a jövőbeli tervekre: a hagyományos tevékenységek fenntartása mellett a szórványközpont felújításának (az épület hőszigetelése, nyílászárók cseréje, napelemrendszer felszerelése) kell napirendre kerülnie. „Az elmúlt 30 év egy álom/egy vízió megvalósulásáról/beteljesüléséről szólt: 1993-ban sokan mertek álmodni, és 30 év alatt még többen a közösségbe vetett hittel dolgozni” – mondotta az igazgató úr, és bizonyosságot tett amellett, hogy „az álmok/tervek valóra válnak/válhatnak: hittel, sok munkával, bizakodással, kitartással, az isteni gondviselésbe vetett bizalommal!”

A meghívott díszvendégek közül Magyarország bukaresti nagykövete, őexcellenciája Zákonyi Botond, valamint a Maros megyei főtanfelügyelő-helyettes, Antal Levente arra buzdította a tantestületet, hogy tartson ki a minőségi, színvonalas oktatásban/nevelésben. Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke, iskolánk volt diákjaként, mint aki közelről ismeri a szórványlét nehézségeit, kitartásra, bizakodó munkálkodásra buzdított, és biztosította az alapítványt további támogatásáról. 

Farkas Miklós tanár urat, a Gaudeamus Alapítvány és a szórványközpont megálmodóját mély tisztelet, megilletődés vette körül. Nem csupán álmok megálmodójaként volt jelen, hanem mint élő történelem. Az egykor induló segesvári középiskolai tantestület oszlopos tagja, akinek hite, küzdőereje példaértékű. Egyre fogyó testi ereje, 82 éve nem tudta megtörni hitét, jövőbe vetett reményét. Beszéde, sugárzó lénye biztató erőként hatott az ifjabb nevelő munkát végzőkre.

A beszédek sorát László Imola matematikatanár, a Mircea Eliade Főgimnázium igazgatóhelyettese zárta. A matematikatanár valóságérzékével, tisztánlátásával ecsetelte a helyi magyarság egykori és jelenlegi helyzetét, a segesvári magyar nyelvű oktatás mindenkori küzdelmeit. A segesvári magyar mindig kisebbségben volt a szászok és románok között, így mindig tudatosan kellett magyar műveltségére, anyanyelvére, öntudatára figyeljen. Az idézett számadatok megdöbbentően hatottak a hallgatóságra (1850-ben 42 magyar volt, a legnagyobb létszám az 1980-as években volt – 7540 fő –, 1992-ben 7056 személy). A főgimnázium magyar tagozata (jelenleg 110 diák), mely 1960-ban létesült, színes programokat, tevékenységeket kínál a tanulók számára. Lehetőséget kapnak felismerni adottságaikat, képességeiket, amelyekkel elindulhatnak jövőjük felé. Részt vehetnek a különböző tantárgyakhoz kapcsolódó versenyeken (matematika, anyanyelv, történelem, idegen nyelvi – pl. fordítói – versenyeken, pszichológia stb.), részesei lehetnek különböző cserediák-kapcsolatoknak, kirándulásoknak. A különböző, iskolához kapcsolódó tevékenységek (gólyabál, szalagavató, ballagás) olyan képességeiket mozgatják meg, melyeket másként nem fedeznének fel. Bekapcsolódhatnak a Kikerics tánccsoportba, az Apor Vilmos Cserkészcsapat tevékenységeibe. Mindezek mellett a diákok létszámának rohamos csökkenése komoly kihívások elé állítja a tantestületet. „…minden év júliusában ott a kétség, meglesznek-e az osztályaink? Mindeddig megtartott bennünket az Úr. Hiszem, hogy isteni gondviseléssel, néha a csodák határán maradtunk meg” – tette le hitét az igazgatónő. Bizakodjunk a nagy költővel, hogy rohamosan fogyatkozunk, de meg nem törünk. Higgyük, amit hittel, szeretettel hullattunk a kiszáradni látszó földre, kutakká gyűjti a mély, soká isznak belőle.

A beszédeket egy művészi produkció zárta: Lőrincz Hortenzia, a Petőfi-program ösztöndíjasa Petőfi Sándor Hegyen ülök című versének folklorizálódott változatát énekelte el Fodor Szabolcs zongorakíséretével. 

 Meghitt és ünnepélyes momentuma volt a délelőttnek az az oklevélkiosztás, köszönetnyilvánítás, mellyel az alapítvány kifejezte elismerését, háláját azoknak, akik az évek folyamán munkájukkal, adományaikkal támogatták az iskolát, az alapítványt, a bentlakást, a művelődési életet.

 Zárómozzanat volt a Kikerics néptáncegyüttes líceumi csoportjának előadása. Bodonkúti táncokat láthattunk. Oktató koreográfus Bugnár Zsolt, az iskola volt diákja.

Ezután kopjafaavatásra került sor az udvaron. Három kopjafát avattak. Egyet az iskola első évfolyama hálája és tisztelete jeléül a tagozat alapító tanárai számára. Ambrus Pál beszédében kiemelte, hogy egykori tanáraik példaképekké váltak. A második kopjafa Ferencz Árpád tanár úr és felesége, Ferencz Emília emlékére lett állítva. Szakács László idézte a tanár úr egy gondolatát, miszerint a legnemesebb elhívatás a nevelés, és a legcso-dálatosabb munkahely az iskola. Ferencz Emília tanárnő az elhívatott, vérbeli pedagógus és a közért dolgozó férj méltó társa; a harmadik kopjafa a Gál Barna és Gál Vilma tanár házaspárnak készült. Az egykori kolléga, Győrfi László kiemelte, hogy számára a szavahihetőség, a becsületesen elvégzett munka példaképei voltak mindketten. Valamint megtanulta azt is, hogy a tanári munka nem 4 órás munka.

 Az ünneplő, emlékező közösség csendesen elvonult, de az elhangzott szavak, dallamok, ritmusok, rigmusok tovább zengtek a novemberi szellőben.

 A nap este alapítványi szórványbállal, vidám táncos mulatsággal folytatódott. Együtt örült fiatal, idős, apró és nagy. Szívet melengető volt az apró Kikerics bájos-kedves pozsonyi sétatérbeli tánca, valamint a nagyok és legnagyobbak már-már művészi erővel kirobbanó produkciója. Tánc, mulatozás, beszélgetés, meghitt együttlét, móka és kacagás övezte ezt a napot, mellyel a segesvári és környékbeli falvak magyar ajkú lakosai támogatták a Gaudeamus Alapítvány törekvéseit, programjait. Igen, addig vagyunk-leszünk, amíg együtt létezünk.

Veress Annamária