2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A várfalakon kívül található nevezetességeket kevesen látogatják meg, noha ilyenek is vannak.


A Segesvárra látogató turisták tízezrei elsősorban – sokszor kizárólag – a várban látható nevezetességeket tekintik meg: az óratornyot a benne levő múzeummal, a ma is régi pompájukban látható várbástyákat és a több száz éves templomokat. A várfalakon kívül található nevezetességeket kevesen látogatják meg, noha ilyenek is vannak.
Ezek egyike a várral szemben, a Küküllő jobb partján épült Leprások temploma.
Az eredetileg római katolikus, később evangélikus-lutheránussá lett templom a 15. században épült, de kimondottan leprástemplomként, a környékét lepratelepként, az itt épült ingatlanokat leprás betegek kórházaként, lakóházaként, egyszóval leprosoriumként csak a 16. századtól (1575) említik, mintegy kétszáz éven keresztül. A leprosorium folyóvíz – Segesváron a Nagy-Küküllő – mellé telepített, leprásokat ápoló ispotály.
A lepra magyar neve bélpoklosság, az emberiség könyörtelen betegségeinek egyike, gyógyításában évezredeken keresztül szinte tehetetlen volt az orvostudomány. A Biblia tanúsága szerint számtalanszor ejtette rettegésbe származása helyén (a Gangesz és a Nílus vidékén) a keleti népeket és később Izraelt. Európában először az ókori Görögországban tűnt fel, neve is ebből az időből, talán Hippokratésztől származik. Aztán eljutott a Római Birodalomba is, hozzájárulva a hatalmas birodalom összeomlásához. Az ókori szerzők elephantiasisnak is nevezték.
 Kontinensünkön szélesebb körben a 11–13. században, a keresztes hadjáratok során terjedt el, az ide visszatérő, megfertőzött katonák által.
 A fertőzés megelőzése céljából a leprás betegeket a középkorban elkülönítették, sajátos ruhát kellett viselniük, amire csengőket is akasztottak, zászló, fehér bot, kerepelő használatára kötelezték őket, mielőtt bekerültek volna a leprosoriumba, és bizonyos jogaiktól is megfosztották őket. Európában megkezdték a leprás betegek gyógyítására szolgáló kórházak építését, a 15–16. század fordulóján számuk már közel húszezer volt. Az intézkedések és a javuló életkörülmények nyomán Európában fokozatosan alábbhagyott a lepra, de kegyetlenül lecsapott az újonnan felfedezett Amerikára és Nyugat-Afrikára.
A történelem során különböző kezelési módszerekkel próbálkoztak, például kígyó- és skorpióméreggel, méhcsípéssel, külsőleg-belsőleg alkalmazott emberi vérrel.
A bélpoklosságot a leprabacilusok okozzák, szoros és tartós érintkezés útján, zsúfolt, rossz higiénés közösségekben, gyakran egész családokban terjed. Bizonyos élelmiszerek, emberi nyál (cseppfertőzés) terjeszti. A fertőzés lappangási időszaka hosszú, hónapokig, évekig (3-5 év) eltarthat, anélkül, hogy az áldozat tudná, hogy beteg. Különböző formákban jelenik meg, a kórokozó típusától függően: a bőrön, az idegek mentén, láz, szédülés, álmosság, reumatikus fájdalmak kíséretében. Később a bőrön kiütések, foltok, hólyagok, diónyi nagyságú daganatok jelentkeznek, elsősorban az arcon, amely feldagad és eltorzul. Ez a folyamat tovább terjed a garat, a gége belsejébe, annyira, hogy fulladás léphet fel. Gyakran a betegség kéz- és lábujjak, majd az egész kéz, láb elvesztésével, az orrszövet eltűnésével jár.
A lepra kórokozóját évezredek tudatlansága után, 1893-ban írta le először egy norvég tudós, és csak 1946-ban készült el az első hatásos ellenszere.
A világon jelenleg legkevesebb tízmillió leprás beteg él, többségük a trópusi országokban (India, Indonézia, Afrika, Dél-Amerika). Elszomorító, hogy évente legalább kétszázezerrel nő a betegek száma. Nem olyan régen még a Balkán-félszigeten is markánsan jelen volt. Az 1970-es években dr. Péter Mihály, az OGYI mikrobiológiai tanszékének egykori professzora Brăilából Marosvásárhelyre érkezett néhány vendégmunkáson diagnosztizálta a leprát. Leprástelep országunkban ma is létezik a Duna-delta közelében. 2015-ben húsz, majd egy 2017 májusában megjelent riport szerint a Duna-deltában levő Tichileşti-en 1920-ban épült lepráskórházban (létezését hosszú időn keresztül eltitkolták) még tíz leprás volt, talán az utolsó betegek egész Európában.
Segesvár a középkorban Erdély egyik legfontosabb városa volt mind gazdasági-kulturális, mind egyházi-betegápolási szempontból. Kolostoraiban számos különböző járványos vagy súlyos betegségben szenvedőt – feketehimlő, pestis, malária, kolera, Szent Antal tüze – kezeltek. 1530-tól 1556-ig Segesvár lakossága lutheránus hitre tért, a legtöbb szerzetes, aki a gyógyításban jártas volt, elhagyta a várost, szerepüket mások – világiak – vették át, akik korábban a szerzetesek munkatársai voltak.
A város nyugati részében, a Küküllő jobb partján, a Grüngraas nevű réten levő templom közelében 1575-ben a város egy új „kórházat” építtetett, amely tulajdonképpen néhány kunyhóból állt, a leprás betegek elkülönítésére. Az épületegyüttes része volt a templom, iskola, tanítók háza, ispotály és kisebb lakóházak. A kunyhók közül egy még a 19. század elején létezett. A kunyhók környéke ebben az időben a Siechof (gyengélkedők, betegek udvara) elnevezést kapta, ez a városrész így ismert napjainkban is, és a ma is létező úrháza a Leprások temploma nevet viseli azóta is.
A betegek nem mehettek be a templomba, a falain kívül hallgatták a vigasztaló, bátorító igét, amelyet a lelkipásztor a templom falán kívül létrehozott szószékről hirdetett a beteg embereknek. A külső szószék napjainkban is eredeti állapotában megtekinthető, talán egyedülállóan Európában. Valószínű, hogy a leprás betegek hozzátartozói is eljártak a templomba, láthatták betegeiket, de a fertőzés veszélyét elkerülhették.
Egyes vélemények szerint a siechofi kunyhók pestises betegek felvételére szolgáltak, aminek ellentmond az a körülmény, hogy az ingatlanok nem voltak alkalmasak nagyobb számú beteg felvételére, a pestis viszont ugyanabban az időben mindig nagyszámú, a város harmadát is érintő megbetegedést okozott. Másrészt a 20–30 évig is sínylődő leprás betegeknek szükségük volt az állandó lelki vigasztalásra, míg a gyors lejáratú pestisben szenvedőknek kevésbé.
Segesváron a leprajárvány a 17. század utolsó harmadában ért véget. A lutheránus egyház halotti anyakönyve szerint 1674-ben van bejegyzés egy, a leprástelepen elhunyt betegről, a későbbiekben hasonló bejegyzés már nincs. A külső szószéket 1684-től nem használták, a hozzá vezető kijáratot befalazták, belül a falon karzatot építettek. Mintegy 200 évvel később, a széles vágányú vasút építésekor a leprosorium utolsó épületeit is lebontották. Jelenleg a templomot a görögkatolikusok használják.
A Küküllőn a 16. században egy fahíd épült a Siechof irányába, amely a Pons Leprosorum nevet viselte. Helyén az 1980-as években épült híd köti össze a Küküllő két partján levő utcákat.
A templom környéke ma már be van építve, lakóházak veszik körül a szomorú emléket. A város nevezetességeire kíváncsi turista számára nem eléggé hozzáférhető ez a jobb sorsra érdemes objektum. A templomot magas kerítés veszi körül, kapuja állandóan zárva van, ráadásul a nevezetes szószéket néhány éve dús koronájú fa takarja el, fényképezésre teljesen alkalmatlan.
Veress László

Közlemény 19 órával korábban

A gázár emelésének előjele 19 órával korábban

Erről jut eszembe 19 órával korábban

Miskolcon is remekeltek 19 órával korábban

Hírek 19 órával korábban

Széltündér, libbenő 19 órával korábban

Három a feszt! 19 órával korábban

Megsimogatni a lelkeket 3 héttel korábban

Választás 2024 3 héttel korábban

Épített örökségünk 3 héttel korábban

Épített örökségünk 1 héttel korábban

Műsorkalauz 2 héttel korábban

Épített örökségünk 2 héttel korábban

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató