Hosszú évek szenvedése, pusztítása és reményvesztett pillanatai után újra felcsillant a remény egy tartósabb békére Gázában. Bár a mostani tűzszünet és párbeszéd még ingatag, és bármelyik pillanatban megroppanhat, valami mégis más most, mint korábban. Talán a világ is változni kezdett – talán a notórius rendzavarok bal- és jobboldalon józanabban ébrednek mától.
A béke nemcsak aláírt dokumentumokból és politikai megállapodásokból áll, hanem emberi gesztusokból, megértésből, és abból a felismerésből, hogy a másik fél is ugyanúgy szenvedett a terrortól és a terroristáktól. A gázai gyermekek, akik bombák hangjára ébredtek, és az izraeli családok, akik éveken át rettegtek a rakéták becsapódásától, mind ugyanarra vágynak: nyugalomra, biztonságra, egy olyan jövőre, amelyben nem a félelem az úr.
Ez a béke törékeny. Mint az üveg, amely fényesen ragyog, de egy apró repedés is elég, hogy darabokra hulljon. Mégis, minden törékenysége ellenére is értékes. Mert ha képesek vagyunk ezt az üveget megóvni, megőrizni, akkor nemcsak Gáza és Izrael jövője alakulhat másként – hanem talán a világ is jobb hellyé válhat.
Minden apró lépés a béke felé – egy megmentett élet, egy átnyújtott kéz, egy kimondott igazság – egy kicsivel közelebb visz minket ahhoz a világhoz, ahol a gyermekek hangját nem fojtja el a háború zaja. És talán, csak talán, a világ most készen áll arra, hogy tanuljon a múlt hibáiból, és új lapot kezdjen – egy igazságosabb, emberségesebb jövő érdekében. Amikor az életben maradt túszok kiszabadultak, az öröm leírhatatlan volt. Családjaik könnyeiben egyszerre volt megkönnyebbülés és törékeny öröm – látszólag közelebb kerültünk ahhoz, hogy az embertelen kör befagyjon, és az élet lassan újrainduljon. Ezek a hazatérések elmondhatatlan csodák: a sebek nem gyógyulnak be egyik napról a másikra, de fontos lépések a gyász és a félelem oldásának irányába.
Mégis, a béke törékeny. A bosszúvágy nem hal meg egyhamar – ez az egyik legkeserűbb igazság. Szívekben maradt fájdalom, elvesztett szerettek emléke táplálhatja azt a késztetést, hogy viszonzást követeljenek, és ez megnehezíti a bizalom újjáépítését. Ezt nem szépíthetjük: a megbékéléshez idő, igazságos elszámolás és komoly társadalmi munka kell, hogy a fájdalom ne növekedjen újabb erőszakká. Hiszen a hosszú évtizedek propagandája, agymosása a bosszút és a gyilkolást tartja az egyetlen elfogadható eszköznek. Egy rabbi mesélte minap a tévében: Izraelbe vittek egy gyógyíthatatlan palesztin gyereket, akit az izraeli orvosok talpra állítottak, meggyógyítottak. Amikor a fiú gyógyultan távozni készült, egy riporter megkérdezte az anyát: mit fog csinálni a család, a fiad? Hogyan érez? A válasz első szavai a köszönet szavai voltak, de a második-harmadik mondat már arról szólt, hogy „természetesen harcolni fog az izraeli megszállók ellen”.
A béke mégis értékes – mint a vékony jég, amely alatt az élet új reményeket hordoz. Azok a kezdeményezések, amelyek a túszok hazatérését követték – a sebesültek ellátása, a családok támogatása, a pszichikai rehabilitáció, a közösségi párbeszéd újraindítása – mind apró kapaszkodók. Ha ezeket a kapaszkodókat nem engedjük el, ha az igazságszolgáltatás és az elszámoltathatóság mellett a rehabilitációra és a megbékélés gyakorlati eszközeire is figyelünk, van esély arra, hogy a tornyosuló bosszúvágy lassan megtörjön.
Talán egy történelmi példa segíthet. Berlin 1945 nyarán romokban hevert. Németország elvesztett egy háborút. Négy megszálló hatalom tartotta fenn a békét. És mindezek ellenére Németország újjáépült húsz év alatt. Segítséggel, Marshall-tervvel, de legfőképpen német szorgalommal, munkával. Ennek ugyanis volt kultúrája, múltja a militarizmus dacára. Izrael is példa lehet. Ott 150 éve már, mióta tart a bevándorlás, és az államiság közel nyolcvan esztendeje alatt szakadatlan építőmunka folyt a háborúskodás dacára. Akarni kell a békét. Szeretni kell a munkát. (Egy együttérző civil tanácsaiból.) Vajon ugyanez megismétlődhet a Közel-Keleten, más kultúrában, más sorsok, mentalitás súlya alatt?
