Simon Zsolt kiállítása a Bernády Házban

Itthon minden teljesebb értelmet nyer

A szülőváros mégiscsak más. Itt 60 évesen is gyermeknek érezheti magát az ember. A nála idősebbek, a szülők nemzedéke magától értetődően az ifjút látják benne, a vele egyívásúk megannyi régi, szép emlékét idézik. És a kiállított alkotások is valahogy jobban azonosíthatók, az azokat alkotó jelek is könnyebben felismerhetők. Akkor is, ha új a sorozat, és a művek nagyobbik hányada eddig még nem is került közönség elé. Úgy képzelem, Simon Zsolt ilyesmit érezhetett a marosvásárhelyi telt ház láttán, ilyen gondolatok ébredhettek benne a sok röpke beszélgetés nyomán, amiket a rokonokkal, barátokkal, kedves ismerősökkel és ismeretlenekkel folytatott a tárlatnyitó előtt és után. Huszonöt munkáját hozta el a Kép-jel című kiállításra, épített képeket, ahogy ő is nevezi művészettörténész méltatója, Szücs György találó névhasználata nyomán. Van olyan, amelyik az útkereső újabb folyamat kezdeti fázisát idézi, a többség már a napjainkban testet öltő alkotói hitvallásának kivetülése. A nagy méretű Életkártya, Város felett, Barokk virág egyértelműbben tükrözi a művész vásárhelyiségét, a Kép – Jel – Rítus és a méretében jóval kisebb Önreflexió (Ön-kép) sorozat a keresés időbeliségét is érzékeltetve döbbenti meg a nézőt, aki azon is morfondírozik, hogyan is születnek ezek a falsíktól elrugaszkodó, rétegzett léclapok közé szorított, mégis szabad szárnyalást sejtető festmények. Simon ezt szóban is kifejtette a festészetét beajánló művészeti író kérdéseire válaszolva.

A tárlatot lírai válogatásával hatásosan vezette föl Kilyén László színművész.

A kiállítás egészéről álljon itt Nagy Miklós Kundnak az a szövege, amelyet az alkalomra kiadott kis katalógusba írt. 

Simon Zsolt Kép-jelei 

Sok művész, amint átlépi a hatvanat, már az összegzésen kezd gondolkodni. Simon Zsolt mintha most kezdene igazán belemerülni az eddig sem statikus képi univerzumát, világszemléletét tágító, újító kísérletezésbe. A fiatalos önmagakeresés során alkotói szándékait korábban sem korlátozták szigorú belső, külső határok, újabban tovább feszíti azokat, és a kettősség, amivel az utóbbi egy-két évtizedben rendezett kiállításain megszoktatott – Feketén-Fehéren, Kép-Idő, Kép-Lét stb. –, hármassággá bővül. A Simon&Simon, S&S dualitás, amelynek jegyében sok korábbi tárlatuk létrejött, és meghatározta, biztosította, kiteljesítette a témák és beszédmódok harmonikus sokszínűségét, sajnos az édesapa, Simon Endre elhunytával már nem folytatható. Talán ez is késztette Simon Zsoltot, hogy továbblépve pótolja a hiányt, egymaga láttasson, érzékeltessen olyasmiket, amiket eddig kettejük párhuzamba állított képanyaga tárt elénk. Belemagyarázás lenne ez az eszmefuttatás? Meglehet, de tény, hogy a mostani kiállítás hagyományos kereteket szétfeszítő, színekkel, táncoló jelekkel telített, formabontó, öngerjesztő, „privát ikonként, önképként” is aposztrofálható, épített képei ilyen gondolatmenetet is lehetővé tesznek. Mindennél autentikusabb azonban, ha indíttatásairól, alkotói intencióiról, törekvéseiről magát a művészt szólaltatjuk meg. Íme egy részlet egy hosszabb önvallomásából.

„Szín-forma-mozgás hármasságban megformálódó festményeim térbe bontott síkjai képezik azon történési felületeket, amelyek az érzékelés és gondolattöredékek helyéül szolgálnak, és amelyek megjelenési formái a különböző, úgynevezett »formaikonok«. Ezek a formaikonok egyben önmagam képpé formálásának rítuslenyomatai… Geometrikus látásmódom sajátosságának érzem, hogy festményeim absztrakciószintézisében a geometrikus absztrakcióból transzcendens, a misztikusból a mérnöki materializmus irányában haladó forma mozgása a különböző rétegek egymásra építésében és mozgásdinamikájában nyilvánul meg. Ebben az értelemben válhat nálam akár egy geometriai vagy kalligráfiai elem sajátos szín-forma viszonylatban szakrális tartalom hordozójává… A munkáim egyfajta gondolatkollázsként épülnek fel, és ennek egyértelmű következéseképpen anyagkollázsban öltenek testet (vászon, fa, karton, tükör). Kilépnek a fal síkjából, de még nem válnak objektekké. Az eltérő struktúrákat és elképzeléseket ötvözve, a különböző gondolatokat elegyítve helyezem a hangsúlyt a geometrikus absztrakt és biomorf alakzatok ritmikus, egyben dekoratív elrendezéséből létrehozott konstruktivista kompozíciókra, szabad és játékos felületeket alakítva ki a képnyire kimért felületen. 

Az anyagokat és a formákat is abból a halmazból választom, amit a kezem ügyébe felgyűjtöttem. Az utóbbi években, szinte keresgélve köztük, a gondolati és formai kapcsolatokat saját montázselképzeléseimhez párosítottam. A formai, faktúrai és ábrázolásmódok is ezt a rétegmontázs elvet követik. A körvonal a rétegeket figyelmen kívül hagyó, ikonjelként megjelenő, tiszta őselv állapotát idézi. A képi motívumok ezen a körülzárt területen képeződnek le. 

A szín-forma-mozgás képződmények áthallási gondolati terekből nyilvánulnak meg, a motívumok szűkebb székelyföldi és gyimesi ihletésűek. Ezen interpretációim nyomán kerülnek a képeimbe az őskori világokat megidéző formajegyek, vagy a környezetemben lévő, a múlt évtizedekben felmenőim kezeihez simult szerszámaim, mindennapi használati eszközeim és nem utolsósorban kerti növényeink árnylenyomatainak részletei. Tágabb vetületben pedig olyasmik, amik budapesti létemből fakadnak, amelyek inkább a pop- és posztavantgárdhoz köthetőek, mint a városi létezés formai lenyomatai.”