Munkásmozgalmi eredetű az ünnep – ami tájainkon nem a legjobb ajánlólevél –, de ez ne tévesszen meg senkit: a nemzetközi nőnap régóta túlnőtte már azt a keretet, amelyben az 1857-es, március 8-i, New Yorkban zajló tüntetés korában fogant. Akkor még a béregyenlőségért és a munkaidő csökkentéséért lépett sztrájkba negyvenezer konfekcióipari munkásnő, március 8-i tiltakozásuk 1917-től a női egyenjogúság és a nők emberi jogainak világnapja lett. A tizenkilencedik század második felének, a huszadik század elejének gazdaságilag fejlett világában a béregyenlőség mellett a női egyenjogúság problematikája sem állt a helyzet (avagy a társadalmi beidegződések) magaslatán, ahogyan a még nem létező női szavazójog kérdésköre sem. Mára mindez a múlté. De vajon a múlté-e?
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy túl vagyunk ezeken a problémákon, hiszen a női szavazójog, munkavállalási jog ma már nem kérdés, és az is nyilvánvaló, hogy vannak munkakörök, amelyekben a nők, természetes női adottságaik – például fejlettebb empátiájuk – révén férfitársaiknál eredményesebben teljesítenek. A világ nyugati felén (tekintsünk el az elszigetelt esetektől) a nemzetközi nőnap hatására is megszűnt a hátrányos megkülönböztetés. De megszűnt-e? Hiszen naponta látjuk a hírekben az emberkereskedelem és a kényszerített prostitúció visszásságai mellett a családon belüli erőszak hosszú éveinek különböző következményeit, a mentalitást, amely elmaradottabb európai vidékeken még mindig a tizenkilencedik századot idézi és az akkori, a hagyomány által sok esetben szentesített módon a legjobb esetben is csak tenyészállatként kezelt falusi menyecskék tragikus sorsát emeli át a mába. A mába, amelyben ennek semmi helye nincs, de mit tudnak erről a – beszélt nyelvtől és kapott kultúrától teljesen függetlenül – funkcionális analfabéta, isten háta mögötti helyeken élő, félig troglodita családok, amelyek életkörülményeit a nyomor, az alkohol, a kilátástalanság és az otthonról hozott rossz példák sorozata határozza meg? Semmit. És ne feledjük: a mi kultúránkban, a nem is túl régmúltban (és talán a jelenben is?) még elfogadott volt a vélekedés, miszerint „jó ember volt az uram, mert csak ritkán vert meg”.
És persze ott az érme másik oldala, a női egyenjogúságért folytatott harc vadhajtása, a harcos feminizmus, amelynek sikító lidércei ezen, a női egyenjogúság mellett állást foglaló cikket és annak a női nemet a legteljesebb mértékben tisztelő íróját is ízekre tudnák szedni, olyan, manapság fennen divatos PC-lózungokat rikítozva, hogy diszkrimináció (meg mertem különböztetni a férfi és női nemet), általánosítás, azaz degradálás, azaz a mindenek felett álló egyéniség megkérdőjelezése (a nők empátiája sok esetben a férfiakénál magasabb), valamint genderkérdés (hogy merészelek a nők napján nőkről és férfiakról írni, amikor „köztudott”, hogy számos más nem is létezik). Nekik köszönhető, hogy a női nem igazságosan kiharcolt jogain fölül ma már oda jutottunk, hogy egy kedves bók is számíthat szexuális zaklatásnak, ha az illető úgy akarja értelmezni. És akkor boszorkányper indul. És sok ártatlan ember életét tönkretette ez.
És mindezek mellett ne feledjük: most csak az európai, amerikai kultúrkörről esett szó. A világ számos, egyéb, földrajzilag jóval kiterjedtebb részén női egyenjogúságról nem is beszélhetünk. Jól tudjuk: ezeken a helyeken, országokban apró vétségekért, feltételezett hűtlenségért is megkorbácsolják, lefejezik, megkövezik, elevenen elégetik a kiskorukban üvegszilánkkal körülmetélt lányokat, meghatározzák, hogy mit vehetnek fel, hogy hova mehetnek, hogy kivel találkozhatnak és mikor, szándékosan analfabétának nevelik és megfosztják minden külvilági információtól őket, szobafogságra ítéltettek halálukig, és a saját családjuk öli meg őket becsületsértés címén, ha megerőszakolja őket valaki (amire nagy az esély). Életüknél még a mi, vidéki tenyészállatként tartott menyecskéink sorsa is összehasonlíthatatlanul jobb volt másfél évszázaddal ezelőtt. Éveik egyéni, visszafojtott, lelket felőrlő tragédiák sorozata. És azt is tudjuk: semmit sem tehetünk értük.
Irányítsunk feléjük legalább egy együttérző gondolatot, miután kijöttünk a virágboltból. Feléjük, a felköszönthetetlenek felé, akik azt sem tudják, hogy az őket ünneplő nap létezik.
