Újabb himnuszbotrány vet egyre nagyobb hullámokat, szül egymásnak ellentmondó intézkedéseket, s teszi szánalmasan nevetségessé azokat, akik ilyen módon próbálják a hatalmukat fitogtatni.
Újabb himnuszbotrány vet egyre nagyobb hullámokat, szül egymásnak ellentmondó intézkedéseket, s teszi szánalmasan nevetségessé azokat, akik ilyen módon próbálják a hatalmukat fitogtatni.
A Kovászna megyei prefektus után a kosárlabda berkeiben passzolják ide-oda a labdát, miközben az egymás iránti türelmetlenség, a gyűlölet mélyülő bugyrai villannak ki a képmutatásról is megfeledkező felszín mögül. Sajnálatos tény, hogy már nem csak a romániai magyarság történelméhez kötődő események kapcsán, hanem a sport berkeiben is, holott ennek a világot átfogó mozgalomnak éppen a fair play a hivatalosan is megfogalmazott lényege. A sportszerűség alapszabályai között pedig az első helyek egyikén az ellenfél tisztelete áll. Nos, ebbe a tiszteletbe az is beletartozik, hogy a másik számára kedves, az önazonosságát kifejező éneknek minden játékos megadja a tiszteletet.
Mint ismeretes, az újabb botrány a sepsiszentgyörgyi kosárlabdameccs kapcsán pattant ki, ahol a román himnusz után énekelt székely himnusz alatt a vendégcsapat tagjai edzőjük biztatására elkezdték a bemelegítést. Az elvesztett meccs végén pedig ők tettek panaszt az ellenséges hangulat miatt. Talán azt várták volna, hogy az elemi udvariassági szabályok, a fair play mellőzése után tapsmenetben játsszák le a mérkőzést?
Egyesek szerint fölösleges énekelni a székely himnuszt, mások igenis helyénvalónak tartják olyan előzmények után, hogy a Román Kosárlabda-szövetség bajnoki mérkőzések előtt is kötelezővé tette az ország himnuszát. Határozatuk ismeretében természetes joga kellene legyen a másik félnek is az önazonosságát kifejező, erőt és hitet adó énekhez, amit mindkét csapat a kölcsönös tisztelet jegyében hallgat végig. Ennek az alapvető igénynek az elfogadása helyett született meg az a sportszerűséget megcsúfoló határozat, miszerint a helyi csapat és a szurkolók énekét nem kell a másik félnek helyben maradva végighallgatnia. A kosárlabda-szövetség által értelmezett „sportszerűséget” tetézi az ifjúsági és sportügyi tárca dadogása, amely betiltja a román himnusznak a bajnoki mérkőzésen való éneklését, majd magának ellentmondva újabb közleményt gyöngyöz ki ennek az ellenkezőjéről azon a területen, ami az egymás iránti kölcsönös tisztelet melegágya kellene legyen.
A bukaresti szurkolók pedig az eset kapcsán hiába tagadják szóban és transzparenseken, a Székelyföld igenis létezik, amit nemcsak a sportban, hanem a sportszerűség terén is elszenvedett vereség bizonyít – görgetem magamban a témát január 22-re, a magyar kultúra napjára, a Himnusz születésnapjára gondolva, amit a székely himnusszal együtt kisgyerekkoromtól vigyázzállásban és meghatódva hallgatok, bárhova is tartozzék ez a földdarab, amelyen élünk.
