Igencsak felkavarta a kedélyeket az alkotmánybíróság pénteki döntése a romániai államelnök-választás elhalasztásáról. Az azóta közzétett és vitatott indokok szerint súlyosan sérült a demokrácia, ugyanis – a feltételezett illegális finanszírozástól eltekintve – a taláros testület szerint az „elnökválasztás során a választás szabadsága sérült azáltal, hogy a választókat félretájékoztatták a kampányban”. Tegyük hozzá: igen nagy számban, és ez kiderült a választási eredményekből. A jogi következmények mellett az, ami történt, a modern eszközökön alapuló kommunikáció iskolapéldája lesz, és az sem kizárt, hogy a romániai eset bekerül a tankönyvekbe. Mert azon el lehet gondolkodni, hogy miként találtak akkora táptalajra a kizárólag érzelmi húrokat pengető, országot, erkölcsöt „megmentő” államfőjelölt üzenetei a választások előtt alig két héttel. A kampányszakértők azt állítják, hogy ebben az érzelmileg felspannolt időszakban leginkább azok a jelszavak, ígéretek mozgósítják a szavazókat, amelyek célirányosan, közvetlenül érintenek egy-egy kategóriát, azokat, akik hiányt szenvednek, a szegényebbeket, a céljukat tévesztetteket, akiknek nem nyújt biztonságot, jövőképet az állam, amelynek polgárai. Nem állunk messze attól, ami az 1930-as években történt Németországban, amokor egy mindenható vezető gazdasági fellendülést (a hadiiparban), életteret (mások kiirtásával) ígérve került egy amúgy civilizált, nagy történelmi múltú nép élére. Mondjuk ki: elhülyítették a népet. Mert volt kit. Valamikor az 1990-es évek derekán Silviu Brucan, a régi rendszer egyik korifeusa a Le Figaro című francia lapnak nyilatkozva kijelentette: „a románoknak 20 év kell, ameddig megtanulják, mi a demokrácia”, és ekkor használta a „stupid people” kifejezést, amely akkor közfelháborodást váltott ki. Tisztelet a kivételnek, de a 2024-es parlamenti és az államelnöki választások eredményét tekintve hirtelen a fenti eset jutott eszembe, nem véletlenül. A népbutítás – mint az ország reális helyzetéről való figyelemelterelés egyik eszköze – elég rég zajlik. Emlékezzünk csak vissza az 1989 után fellobbanó nacionalizmusra, amelynek ugye a legnagyobb összecsapása Marosvásárhelyen volt 1990-ben. Évekbe tellett, ameddig a többségi társadalom megértette, hogy államalkotó nemzetként nem akarunk mást, mint visszanyerni alanyi jogon járó jogainkat. S bár enyhülni látszottak a kisebbségi kérdések miatti feszültségek, főleg az EU-hoz való csatlakozás után, ha baj volt, mindig „a magyarok voltak a hibásak”. Aztán bizonyos körökben felcsapott a zsidózás és egyéb megbélyegzés. Majd megint valami világrengető esemény elterelte a köz figyelmét, de a mélyben ott szunnyadt a „nemzeti kérdés”, amelyet részben oldottak meg, lásd a marosvásárhelyi katolikus iskola esete. És egyszer csak valahonnan megjelent egy führer, aki fűt-fát ígérve hadat üzen a korrupciónak, a párhuzamos államnak, és rendet csinálna, mint ahogy annak idején a legionáriusok. Talán erre mondhatnánk, hogy nincs új a nap alatt? 1940 óta eltelt több mint 80, 1990 óta pedig több mint 30 év, ami alatt tanulhattunk volna. A történelemkönyvekből, az életből, más országok példájából és mindabból, ami a reális világban bennünket körülvesz. Csak ehhez fel kell emelnünk a tekintetünket a telefon képernyőjéről, elemeznünk, olvasnunk, kérdeznünk és önállóan gondolkodnunk kell. És akkor talán… No nem baj, a mesterséges intelligencia (AI) majd mindent megold. Még a demokráciát is.
