Sugárzó naparc és holdsarló a pecséten

A sugárzó naparcot és holdsarlót a rendi székely nemzet pecsétjén láthatjuk évszáza-dok óta, hiszen ez a két égitest a székelység jelképe ma is. Elfogadása, készítése és használata az erdélyi rendek egyik 1659. évi végzésében foglaltak alapján történt. Eszerint a rendi társadalom mindhárom „nemzete” számára külön pecsétet készíttettek az országos kiadványok hitelesítésére. Ekkor készült külön pecsétje a vármegyei nemességnek, a székely és a szász nációknak. De mielőtt rátérnénk a pecsét keletkezésének az ismertetésére, tekintsük át a rá vonatkozó eddigi kutatások eredményeit.

Okoskodások és disputák tárgya

A napot és a félholdat ábrázoló székely nemzeti pecsét keletkezésének körülményei hamar feledésbe merültek. A 18. században már nem is igen emlékeztek arra. Történetével alaposabban csak azon század végén kezdtek foglalkozni. Benkő József Az erdélyi három nemzet politikai egysége és mindháromnak pecsétje című munkájában írt először bővebben róla. Sajnos, kézirata kiadatlan maradt és időközben elveszett. Így nincs módunk értékelni annak tudományos jelentőségét. 

Az 1790-es években, amikor az erdélyi három nemzet pecsétjéről készült írásokban különböző elgondolások láttak napvilágot azok keletkezésének idejét és használatának sorrendjét illetően, megkerülhetetlenül a székely nemzet pecsétjének múltja is viták tárgyává vált. E kérdésben hangadónak bizonyult August Ludig von Schlözer történész, aki az erdélyi szászok eredetét és történetét tárgyaló, 1795-97-ben Göttingenben kiadott háromkötetes munkájában a pecsétek eredetét 1538-ra teszi és köriratukat elferdítetten közli. Azt állítja, hogy az erdélyi három nemzet külön-külön új pecsétet Zápolya János 1538-as rendelete alapján kapott. A vármegyék egyfejű sast ábrázoló címerrel és „Sigillum X Cimitatuum Trans. Nemes ha” köriratú pecsétet kaptak, a szász nemzet hét tornyot ábrázoló címerrel ellátott, „Sigil. Nationis Saxonice. Rom nemzetből ál” köriratút, a székely nemzet pedig egy napot és félholdat ábrázoló címeres, „Sigil. Nationis Siculicae. Lo Erdély országa” köriratút.  Állítását többen is magukévá tették, anélkül, hogy a pecsétnyomókat tanulmányozták volna. Ferdített leírásával a szász nemzet fontosságát hangsúlyozta, a székelyek elé helyezve azt, miáltal írásának politikai színezetet adott. 

Az 1830-as években nyilvános vitára is sor került az „erdélyi nemzeti pecsétekről”. A vitát Szász Károly Agrippa írói álnéven írt és a Nemzeti Társalkodó 1833. augusztus 10-i számában Diplomaticai különösség címen közölt cikke indította el, mégpedig a köriratok különbözőségére vonatkozó kérdések tisztázása és az egyre terjedő téves értelmezések cáfolása érdekében. Cikkében a kérdések felvetése után nyílt feleletre szólítja fel gróf Kemény Józsefet, kora legtekintélyesebb erdélyi történészét és elismert címer- és pecsétszakértőjét.

A kihívásra Kemény egy terjedelmesebb cikkben válaszol, amelyben elemzi Schlözer és társai állításait, megcáfolja a pecsétek keletkezésének idejére és körülményeire vonatkozó tételeiket. Elsőként mutatja be a pecsétek keletkezésének körülményeit, szó szerint idézve az erre vonatkozó 1659. évi szászsebesi országgyűlés határozatát, majd helyes olvasatát adva a pecsétek köriratának, megmagyarázza azok eltéréseinek okát is. Kifejti, hogy miként rendelkezett az országgyűlés az ország legfontosabb négy rendje (vármegyei nemesség, székelység, szászság, partiumi részek) számára készítendő pecsétekről. Ismerve a korabeli eseményeket, megmagyarázza, hogy miért nem készült el a negyedik pecsét (mert időközben – igaz, hogy csak rövid ideig – a partiumi részek elszakadtak Erdélytől, és miután visszakerültek, saját pecsétet nem igényeltek). Végül arra is fényt derít, miért különbözik a székely és a szász pecsét körirata a vármegyékétől. Mert, amint egy, a fejedelemnek Nagyszebenből küldött jelentésből kitűnik, az utóbbi két pecsét a háborús körülmények között elveszett, és Apafi utasítására újakat metszettek a nagyszebeniek. Végül megmagyarázza annak is az okát, miért került megosztva a két újból metszett pecsétre a latin körirat mellett a HAROM NEMZETBŐL ALLO ERDELIORSZAGAE magyar szöveg. Fejtegetései szerint azért, mert 1661-ben a Partium nem tartozott Erdélyhez, és ezzel a szöveggel nyilvánították érvényesnek azokat a végzéseket és egyéb országgyűlési kiadványokat, amelyeken nem négy, hanem csak három pecsét van, mivel azok az egész országot képviselik.

A Nemzeti Társalkodó 1834. április 29-i számában nagyajtai Kovács István is beavatkozik a pecsétek köriratára vonatkozó vitába. Kemény József írásának kiegészítéseként közli három pecsét köriratának szövegét, amelyhez litografált rajzokat is mellékel. Sajnos, a metszetek részleteikben eltérnek az eredetiektől.

1838-ban Josef Bedeus az erdélyi országos címerekről és pecsétekről írt munkájában említi a székely nemzeti pecsétet is. Idézi az 1692. évi 

„nemzeti egyezményleveleket”, az ún. accodákat, és az azokon lévő pecsétlenyomatok után rajzot is közöl az erdélyi vármegyék, a székely és szász nemzetek pecsétjeiről.

1867-ben Jakab Elek a Századokban nagyobb összefoglaló tanulmányt közöl az erdélyi országos címerekről. Ebben röviden szól a székely nemzeti pecsétről is, annak eredetét bizonyítandó, közli az 1659. évi országgyűlési végzést is. Felsorolja azokat az iratokat, amelyeken megtalálta a három nemzet pecsétjét, megállapítva, hogy azokat változatlanul használták 1848-ig. A vármegyék pecsétjének köriratára hivatkozva, azt nem 17., hanem 15. századinak tartja. Szerinte az ott található latin szó „e”-re  és nem 

„ae”-re végződése meggyőző bizonyíték. Azt is megemlíti, hogy a gróf Kemény József gyűjteményében található régi székely nemzeti pecsétet a gróf Háromszék ősi címerének tartja.

1905-ben ifj. Biás István marosvásárhelyi levéltáros első alkalommal foglalkozik magával a székely nemzet címerével. Rövid, pár oldalas írásában neheztelő szavakkal illeti a magyar szakirodalmat, amiért elhanyagolta ennek a kérdésnek a felvetését. Bedeusra és Cserei Farkasra hivatkozva szól a régi és az új székely nemzeti pecsétről, újdonságként pedig Marosvásárhely város pecsétjével foglalkozik, amely megegyezik a székely nemzet régi jelképeivel.

Utóbb, 2011-ben Zepeczaner Jenő, alaposabb kutatómunkát végezve, nyomon követi a napot és a növekvő holdat tartalmazó székely nemzeti pecsét útját annak bevezetésétől használatból való kivonásáig. Az eddigi kutatások eredményeinek ismerete alapján összegzi a pecsét keletkezésének körülményeit, szól röviden a 18. század végi és 19. század eleji, fennebb vázolt vitáról, és nyomon követi az 1744. és az 1791. évi országgyűlési végzéseket a pecsétek használatával és őrzésével kapcsolatosan. Daniel Gábor udvarhelyszéki főkirálybíró (1876-tól főispán) naplóbejegyzései alapján vázolja a pecsétnyomó sorsát 1848-tól a Kolozsváron működő Erdélyi Múzeumban való elhelyezéséig.

(Folytatjuk)