Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Marosfelfalu (Suseni, Prenzdorf) vegyes ajkú kisközség Szászrégentol öt kilométerre északra, a Maros egyik holtágának jobb partján. Alapításának pontos ideje nem ismert. Kezdetben szászok lakták, akiket IV. Béla telepített az 1241-es tatárjárás után elnéptelenedett vidékre. A 16. századtól fokozatosan nott a falu magyar ajkú népességének száma, a 18. században pedig megjelent a románság is. Közben Marosfelfalu gyakran cserélte gazdáit. A Losonczi-Bánffyak után a Dezsofieké lett, majd a Pásztóiaké, végül a Szobiak birtokolták. A falu központjában baloldalt az 1913-ban épült új református templom, vele átellenben, a parókia kertjének mélyén, mindössze 50 m-re a Maros egyik holtágától, dús lombú diófák takarják az Árpád-kori romot. A falu elso írásos említése 1319-bol való, amikor „Posessio Feelfolu” Bánffy birtokáról esik szó. 1332-ben „villa Principis” néven fordul elo a pápai tizedjegyzékben, papja Miklós. A település központjában, a református parókia udvarán teto nélküli templomrom dacol az idovel. A félköríves szentélyu templomot román stílusban emelték, késobb gótikus stílusban átépítették. A reformációt követoen került a református egyház tulajdonába. A templom, amelyhez fából készült harangláb is tartozott, a 20. század elején még ép volt, de már kicsinek bizonyult. 1913-ban felépült az új református templom, és a kiürült, régi épület köveit, tégláit elhordták a falubeliek. A régi, egyhajós templomot a 13. század második felében, a Maros árterületén, valószínuleg IV. Béla (1235–1270) betelepített szászai építették. Marosi terméskobol és téglából készült félköríves szentélyét gömbboltozat fedi. Késobbi idore teheto a templom keresztboltozatos nyugati bovítése és csúcsos diadalíve, mely a hajó minden részletével együtt Zsigmond korának (1387–1437) építészetére vall. Valószínu, hogy a 20. század hajnalán még látható falfestményeket a 18. század utolsó negyedében alkották. A napjainkban kiveheto kevés foltot ezért – a homoródi evangélikus templom régi szentélyében találhatókkal együtt – erdélyi freskófestészetünk legkorábbi emlékei között tartjuk számon.
Helytörténeti adalék: 1427-ben a falu birtokosa, Losonczi János fia, Dezso engedélyt kér egy ferences ház alapítására és építésére. A kolostor a jelenlegi temeto területén állt, több mint száz éven keresztül, mígnem egy földrengés nyomán 1541-ben lakhatatlanná nyilvánítják. Ebbol az évbol származik a tartományi gyulés azon határozata, miszerint: „a testvérek hagyják el a kolostort, ha a kegyúr nem javíttatja azt ki.” Három év múlva Bethlen Farkas és Kendi Ferenc lépéseket is tenne a javításra, szerzeteseket kérnek, de a Nagyváradon ülésezo káptalan feltételekhez köti a kérés teljesítését, többek között, hogy „biztosítsák megélhetésük anyagi alapját és védjék meg a szerzeteseket a terjedo lutheranizmus ellen”. Ez minden bizonnyal nem történik meg, mert a kolostort 1550 körül feloszlatják.
Marosfelfalu a közeli Lövérrel alkot egy községet. 2002-es adat szerint a faluban 1551-en éltek: 700 román, 685 magyar, 166 cigány. A felekezeti megoszlás adatai 1999-bol származnak: 717 református, 658 ortodox, 46 római katolikus, 21 görög katolikus, 19 egyéb. Lövér 826 lakójából akkoriban egy vallotta magát magyarnak, 32 cigánynak, a többi román nemzetiségu volt. Marosfelfalu magyar muvelodési életének középpontjában a Bíborka néptáncegyüttes áll. Ebben a faluban volt református lelkész Szabolcska Mihály, a százötven éve született pap költo (Tiszakürt, 1861. szeptember 30 – Budapest, 1930. október 31.). Számos költeménye bekerült a református énekeskönyvbe, más verseit is megzenésítették, a mudalirodalom számon tartja oket. (Pl. Tele van a város akácfavirággal...) * Debrecenben teológiát végzett, két éven át Genfben és Párizsban tanult. 1891-ben tunt fel a Fovárosi Lapokban négy versével. 1892-tol marosfelfalusi, 1899 és 1928 között temesvári református lelkész volt. 1899-ben a Kisfaludy Társaság tagja lett. 1922 és 1924 között az Országos Magyar Párt egyik alelnöki tisztségét is viselte, versei a Képes Futárban jelentek meg. Publikált a két világháború közt Kolozsvárt újra megjelent Kis Tükör címu folyóiratban is. 1928-tól Budapesten élt, mint a Magyar Tudományos Akadémia tisztviseloje és a Kisfaludy Társaság titkára. Verseit több nyelvre lefordították. A Nyugat köre Petofi-epigonnak tartotta, Ady Endre „Költocske Mihály-”nak nevezte, Karinthy Frigyes paródiát írt róla az Így írtok ti c. muvében. Szabolcska Mihály különös tragédiája, hogy a maga nagyon szuk látókörén, szellemi igénytelenségén, muvészi jelentéktelenségén belül jó költo volt: egy-egy bonyodalommentes hangulat finom és nem is eredetiség nélküli kifejezoje, néhány meghitt hangú, bensoséges dalát szinte dúdolgatja magában az olvasó... de ezt a kedvesen verselgeto falusi papot rajta kívül álló erok egyenrangúként akarták szembeállítani az óriással: Adyval. Nagyító tükröt tettek a törpe elé, amitol azt képzelte, hogy o is óriás. Ha nem keverik irodalmi és irodalompolitikai küzdelmekbe, ha nem akarnak eszményt és mértéket csinálni belole, helye ott állhatna a tiszteletre méltó harmadrenduek, a viszonylag színvonalas epigonok között, s emléke olyan szeretetre méltó lehetne, mint mondjuk Tóth Kálmáné vagy Lévay Józsefé. Így azonban már életében nevetség tárgya lett, irodalmi elmúlása hamarabb következett be, mint testi halála. És ezért a szelíd, de oszinte szeretet csöndes szavú énekelgetoje – nem dalnoka, csak énekelgetoje – késobb már a szeretetre is képtelen volt, és már csak gépiesen, hitét vesztve nem is prédikálta, hanem tartalmavesztetten, eszelosen ismételgette, hogy „szeressük egymást”. (Hegedus Géza) * A Nyugat 1930/22. számában Móricz Zsigmond így írt róla: “O volt az elso költo, akinek a neve úgy bontakozott ki szemeim elott, hogy szájról szájra szállt az ének. Nem is az o éneke, csak a róla szólók. A nénik s a kisasszonyok egy Piroskáról beszéltek Debrecenben, hogy elveszi-e, vagy nem? Hogy hozzámegy-e, vagy nem? Szakítottak-e, vége a szerelemnek, vagy ellenkezoleg? Most, hogy parókhiát kapott, meg kell házasodnia. Meg, a verseit kiadták Pesten, az nagy szó. Pesten adták ki, ez mindent megmond... Párisban volt csak érdekes esete. Egy fazék töltött káposztát küldtek neki Debrecenbol, s a párisi rendorség beidézte, hogy micsoda bombát kapott. Vasfazékban volt a káposzta, pléhfedovel, rácinezve. Ott kellett felbontani s rögtön hozzáfogott bicskával enni, hogy a rendorségnek semmi kétsége ne legyen. (…) Szabolcskát olyan meleg családi hangulat övezte körül, mint a kedves fiút, akit mindenki szeret, becéz és sajnál. Úgy, gyöngéden és féltve tartották a kézben, mint egy törékeny poharat. Senki se irigykedett rá, s mindenki nevetett, örült, ha róla szólt. Ellenmondás nem volt. (…) Se Szabolcskának, se Adynak egyetlen sorát sem tudták és nem emlegették. Én magam sem ismertem akkor még egyiknek sem semmi versét. (...) Szabolcskát is csak öt-hat év mulva ismertem meg, a költot, mikor már nekem is fájt a szivem az elvesztett paradicsomért. (Elvittek Debrecenbol más iskolába.) Akkor különös varázslattal hatottak rám a Szabolcska versei: Be szép vagy, be szép vagy / Édes Hortobágyom.../ Körül is csipkézte a Tisza partjával / Tele is hímezte százezer virággal / S mint egy selyemkendot ideterítette. Én is ugyanúgy fogadtam gyermeki szívembe, mint egy szép, tiszta lelket, aki megszépíti, amit szeretek: a magyar alföldet, a kis sáros, szürke falut, a kicsikis házak kicsikis eseménykéit. Ez volt a hivatása: ráborítani a mindennel megelégedés gügyögését arra a világra, amely álmos együgyuségben tengette napjait. Gazdag volt, mert igénytelen, boldog, mert gondolattalan.“