Számvetés pedig nincs

Erdélyi arcok

Szokás, hogy ha egy ember elér egy bizonyos életkort, megkérdik tőle: ha újrakezdhetné, ugyanazt tenné, amit addig? Induljunk ki abból, hogy ilyen újrakezdési lehetőség nincs. Ami pedig nincs, arról fölösleges beszélni – ezt már annak idején jó Könyves Kálmánunk is megmondta. Ha nem is pont így, de a lényege ez volt. Akkor hát minek bajmolódni vele? 

Bakó Zoltán átlépett a hetedik X-be – ahogy ő mondja: „…vagy nyolcadikba…, a jófene tudja, tény, hogy betöltöttem a hetvenet… Nos, ilyenkor illik számvetést készíteni – mondják”. Azonban Bakó Zoli nem ezt mondja. Szerinte számvetést akkor készít az ember, ha ki készül lépni az addigi állapotából, mondjuk az életből. Zoli viszont egyáltalán nem készül az életből kilépni, tudja: ez nem tőle függ. Maradjunk hát ennyiben: Bakó Zoltán belépett a „hetvenkedők” táborába. Papírforma szerint negyvenöt évet dolgozott a sajtóban. Ki-ki döntse el, ez sok vagy kevés. Az alábbiakban vele beszélgetünk. 

– Azért volt néhány megálló a hetven év alatt… 

– Néhány? Rengeteg! Az élet csupa megállókból áll. Hogy azok kellemesek-e vagy nyomasztóak, netán kényelmetlenek, ismét nem tőlünk függ. Egyszerűen vannak. Nos, látod, ezekről érdemes beszélni. Az egyik – nyilván nem az első – az volt, amikor ’73-ban a helyi lap (Vörös Zászlónak hívták akkor) riportpályázatot hirdetett. Beneveztem, mert adott volt a lehetőség. Meg különben is, annak ellenére, hogy történésznek készültem, már motoszkált bennem a gondolat, hogy én inkább a sajtóban… A pályázat egyik része egy tetszőlegesen megválasztott témájú riport megírása volt. Estefelé nekifogtam megírni, otthon, a konyhaasztalon, aztán eszembe jutott, hogy várnak a Fecskében (ez Vásárhely egyik emblematikus cukrászdája volt, kábé a mai Grand szálló helyén) a haverok, hát felálltam az asztaltól, azzal, hogy a pokolba is, abból a harmincvalahány pályázóból nem pont én leszek a legjobb, és indulni készültem. Ekkor lépett be a házba édesapám. Hová megyek – kérdezte, s mi van azokkal a papírokkal az asztalon? Mondom – tekeregni, a papírok meg egy megkezdett riport oldalai. – Fiam, ha az ember valamibe belekezd, azt fejezze is be, mert ez a dolgok rendje – mondta. Én meg visszaültem, és befejeztem a riportot. Olyan két hét múlva hirdettek eredményt. Első díjat nyertem, így lettem – kerülőutak nélkül – újságíró. Ma is úgy érzem, az apámnak köszönhetem.

 – Mitől vagy te olyan jó ember?

– Nem hinném, hogy jó ember lennék. Vagy legalábbis jobb, mint a sokévi országos átlag. Vagyok, mint minden ember… Az, hogy esetleg több bennem az empátia, együttérzésre való hajlam, mint az emberek többségében, valahogy genetikailag vonszolódott utánam. Meg úgy, hogy kitűnő, valóban jó emberek vettek körül. De ez nem az én érdemem, hanem az övék. Vagy a sorsé? Emlékszem, 1974-ben, amikor az első egyetemi év után – mert az első díj feljogosított, hogy felvételizzek az ország akkor egyetlen sajtófakultására – hazakerültem a laphoz a kötelező szünidős gyakorlatra, az első szakmai feladatom az volt, hogy segítsek lehordani az irodai bútorokat a másodikról az első emeletre. Költözött a szerkesztőség. Taszigáltuk a böhöm nagy íróasztalokat, nyögtünk nagyokat a súly alatt, és egyszer csak megszólal az asztal túloldalán lihegő: – Te kolléga, tegeződjünk, mert ha rosszul nyomod, így könnyebb lesz lecseszni téged. Szédültem a nagy megtiszteltetéstől. Az a kolléga a te édesapád volt, Nagy Ferenc, pontosabban Nagyferi. Később tanultam meg, hogy az embert nem a nagy nö meg a nagy fö teszi. Őt mindenki szerte a megyében Nagyferiként ismerte, Nagy Ferencként szinte senki. Ma már állítom: az akkori szerkesztőség tagjaitól tanultam szakmát, emberi tartást, empátiát, a közösségi szellem becsülését. Sajnos, ma már alig hárman-négyen élnek még közülük. Szívesen sorolnám fel név szerint valamennyit, de félek, kifelejtenék egyet-kettőt, azt meg nem venném a szívemre. 

– Voltak fiaskók, ballépések, tévedések, fura történések, mert hát ilyen egy szerkesztőség élete… 

– Voltak dögivel. Az emberek állandóan azt mondták: Hazudtok az újságban, semmi nem úgy van, ahogy írjátok (na jó, ha úgy tudják, miért veszik meg az a lapot…). Egyébként nem hazudtunk. Egy alkalommal, amikor egy ilyen kritizáló nekem szökött, kézen fogtam, s elvittem az egyik Küküllő menti községbe a tsz elnökéhez (tsz = mezőgazdasági termelőszövetkezet). Kérdem az elnököt: Mennyi a búza hektárhozama? Mondja. És a törökbúzáé? Mondja. Na, mennyit írtunk mi? – kérdem a reklamálót. Tényleg ennyit – mondja. S akkor…? Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ötödik pohár almapálinka után ismét megkérdeztem az elnököt a hektárhozamokról. „Hát olyan feleforma annak, amit az előbb mondtam” – somolygott huncutul. Mellesleg mindkettő, az elnök meg a reklamáló is barátom volt. Hát ilyen időket éltünk akkor. 

Egy alkalommal a Flacăra című lap utolsó oldalán megjelent egy hír, miszerint megtalálták a falba rejtett Kájoni-kódexet. Más forrás akkor nem lévén, „elloptam” a hírt, elkövetvén azt az óriási hibát, hogy nem jelöltem meg a hír forrását. Persze Păunescu mester embereinek fogalmuk sem volt arról, hogy számunkra mit jelent a kódex – ezért is tördelték az utolsó oldalra –, szerintük az ügy lényege, hogy elvitték a fővárosi történelmi múzeumba restaurálás végett. Halványlila segédfogalmuk sem volt arról, hogy Kájoni mester a mikházi kolostorban élte le élete egy részét. Nálunk, az akkori Vörös Zászlóban a második oldali esemény rovatban kapott helyet a hír. Másnap veszettül cseng a telefon, a főszerkesztőnőt – akkorra már az igen jó tollú Incze Gábort kiebrudalták a főszerkesztőségből – berendelik a megyei pártbizottsághoz. Azt sejtettük, hogy baj van, de hogy mi…? Amikor visszatért a vörös szőnyegről, egyenesen hozzám rontott be azzal, hogy Zoli, maga honnan vette a Kájoni-hírt? Ma már csak sejtem, hogy ő maga sem hallott túl sokat Kájoni Jánosról meg az ő kódexéről. Bárányszelídséggel közlöm vele, hogy a Păunescu kartárs lapjából. Némi keresgélés után meg is találom a lapot, s mutatom neki, hogy ímé… Kitépte a kezemből, s elviharzott. Mint kiderült, vissza a pártbizottságra, igazolni magát (no nem engem). Az önigazolás eredményéről imígyen értesültem: – Zoli, maga nem tudta, hogy Păunescutól nem szabad semmit átvenni?! Csak mellesleg: addig ő sem tudta… Mondom, nem tudtam, nekem Ceauşescu elvtárs bizonyára elfelejtett szólni, hogy már nincsenek jó viszonyban Păunescuval. Később tudtam meg, hogy tényleg összementek. No, ezt is megúsztam.

– De voltak mulatságos esetek is…

– Voltak. Bár ezek is csak a végén tűntek mulatságosnak, miután kiderült, hogy mégsem rúgnak ki. A nyolcvanas évek közepe-vége felé sok üvegházkomplexum átállt a zöldségtermesztésről virágkertészetre. Kevesebbe került a fűtés… A Grand szálló mellett, ott, ahol most virslis szendvicset és forró kutyát árulnak, volt egy mészárszék. Épp egy olyan napon tértem be, amikor volt benne hús (általában nem volt). Kérek egy kiló sertéscombot, mire a mészáros: de kell venni hozzá legalább egy szál szegfűt. Mondom, mi nemigen szoktuk a disznócombot szegfűvel készíteni, ha volna talán majoránna vagy esetleg kakukkfű, netán rozmaring… Nem volt. Aznap írtam egy jegyzetet az árukapcsolásról, ami akkor is tilos volt. A végén szerényen megjegyeztem, hogy legközelebb a virágüzletben csak akkor szolgáljanak ki szegfűvel, ha vásárolok hozzá két kiló nyakas karajt. Másnap már megint állt a bál. Ezt úgy úsztam meg, hogy Lajos Anti kollégám megsúgta nekem annak a törvénynek a számát, ami tiltja az árukapcsolást. Volt egy rovatom, aminek az volt a címe: Hová menjünk a hét végén? A végére szoktam tenni egy-egy ételreceptet is. Egyik alkalommal valamilyen szabadban készíthető rostonsültreceptet vágtam be, ami így kezdődött: „Végy 2,5 kiló karajt”… Akkor már jegyre volt a hús. Szóval egy öttagú család havi húskvótája ment volna rá az én csodás receptemre. Ezt úgy úsztam meg, hogy kézügyben tartottam a romániai kiadású receptkönyvet, ahonnan a szöveget vettem. Amikor elővettek – mert elő –, kinyitottam a könyvet, s mutattam: itt van, nem én találtam ki. A szerencsém az volt, hogy a könyvet olyan két évvel korábban adták ki… 

– Mostanság mivel foglalkozol?

– Olvasok, amikor van mit, tévézek, amikor van mit nézni, megpróbálok odafigyelni a világ dolgaira, és néha beszélgetek a barátaimmal, akik sajnos egyre kevesebben vannak. Nem a barátság van fogyóban, hanem az életek. Elköltöztem Vásárhelyről, úgy érzem, ez a város már nem az, amit megszoktam, amit szerettem, és amelyikért olykor még ölre is mentem volna. Ja igen: negyedévenként szerkesztem a Magyarörmény Élő Örökség című lapot. Édesapám Erzsébetvárosban született, amit 115 évvel ezelőtt, amikor ő a világra jött, még jórészt örmények laktak. Egyszer azt mondta nekem: – Aki Erzsébetvárosban született, nem létezik, hogy ne legyen benne legalább egy fikarcnyi örmény. Remélem, belém is szorult egy fikarcnyi magyarörmény valahonnan. Bár hivatalosan nem bizonyított. 

– Milyennek látod a mostani sajtót?

– Nem szeretnék senkit bántani. De az, amit ma sajtónak neveznek… hát az nem az, amit én annak tudtam. Az írott sajtónak, a lapoknak mostanság egyre jobban csökken a példányszáma. És én nem hiszem, hogy az elektronikus konkurencia miatt. Sajnálattal tapasztalom, hogy a mai újságíróknak nincs általános műveltségük, ami pedig egy újságírónál elengedhetetlen. És ez érvényes az írott, beszélt és „nézett” sajtóra egyaránt. Nem tudom, hogy honnan jönnek ezek a fiatalok, de úgy tűnik, nem iskolából. Vagy legalábbis nem olyan iskolából, ahol az általános műveltséget osztják. Más. Úgy rémlik, az információikat a piaci kofáktól szerzik be. Nincs bajom nekem a kofákkal, Isten ments, de nem ők az információk hivatalos forrásai. 

A terepjárás immár kiveszett az újságírói gyakorlatból. Pedig ott kinn, „az élet sűrűjében” lehet felmérni a valóságot. Csak ott valósulhat meg a költői igény: az igazat mondd, ne csak a valódit. Valamikor, még sakál koromban (sakál = újságíró-gyakornok) úgy esett, hogy a mezőgazdasági rovathoz osztottak be. Néhány nap múlva mindkét kolléga kiesett – szabadság, betegség –, egyedül kellett tartanom a frontot. Két napig ügettem terepre, aztán megsokalltam. Támadt egy mentőötletem. Százlépésnyire volt a szerkesztőségtől a telefonpalota, átmentem, s kértem a telefonos kisasszonytól az egyik község téeszirodáját. Beszéltem a főmérnökkel, aztán kértem egy másik falut. Ott az elnökkel purparléztam. Harmadjára kértem a kisasszonytól egy újabb falut… Amikor azzal is végeztem, s mentem fizetni, szánakozva nézett rám: ha előre szól, hogy három falut akar, behoztam volna egymás után, várakozás nélkül… Ő nem tudta, hogy én „terepen vagyok”, ezért nem használhattam a szerkesztőségi telefont. Ha megtudták volna, hogy én dróton megyek terepre, talán a lábamat is eltörték volna. De hát ez egy múlt kor története, mára talán már érthetetlen is. 

– Zoli, köszönjük a beszélgetést.