Száz év a munka jegyében

A hosszú élet titka a munka – állítja a nagyteremi Szövérfi Ilona néni, aki idén novemberben tölti a 100. életévét. Bár arcán, kezén nyomot hagyott az idő, na meg a kemény fizikai munka, az idős asszony ma is szinte teljesen egyedül látja el ömagát, ottjártunkkor éppen paszulylevest főzött csülökkel.

Fotó: Nagy Tibor

A hosszú élet titka a munka – állítja a nagyteremi Szövérfi Ilona néni, aki idén novemberben tölti a 100. életévét. Bár arcán, kezén nyomot hagyott az idő, na meg a kemény fizikai munka, az idős asszony ma is szinte teljesen egyedül látja el ömagát, ottjártunkkor éppen paszulylevest főzött csülökkel.

A Dózsa György községhez tartozó Nagyteremiben négy személyt is megállítunk az utcán, amíg végre valaki útbaigazít. A név nem sokat mond a falubelieknek, ellenben amikor a száz évet emlegetjük, azonnal rájönnek, kiről van szó. Nem könnyű megközelíteni a néni lakhelyét, a falu szélétől nem messze szűk, vastag jégtakaróval borított út vezet a dombtetőre, gépkocsival lehetetlen ide feljutni, ezért gyalogosan vágunk neki. A tetőn alig négy-öt ház található, egymástól jókora távolságra, az egyikben, egy kék, roskadozó, alacsony mennyezetű vályogházban éldegél egyedül az idős asszony. A kistermetű házőrző hangos csaholása tudatta a házigazdával, hogy látogatói érkeztek, így rövidesen felbukkant az ajtóban, botjára támaszkodva az öregasszony. Miután botjával elkergette a portát foggal-körömmel védő négylábút, bennebb merészkedünk, miközben Ilonka néni arról faggat, áruljuk már el, ki „jelentette” nekünk, hogy ő az idén lesz 100 éves. A házban két jó húsban lévő macska fogad, ők a néni „lakótársai”, a rádióból hangos zene szól, muzsika nélkül el sem tudná képzelni az életét – jegyzi meg mosolyogva Ilonka néni. Meglepődünk, hogy a korát mennyire meghazudtolja a viselkedése, jól hall, összefüggő a beszéde, mindenre emlékszik. Érdeklődésünkre, hogy el tudja-e egyedül látni magát, válasz helyett leveszi a fedőt az asztalon lévő fazékról.

– Nézze meg, lelkem, fuszulykát főztem. Hozott a fiam füstölt húst, meg fuszulykát a piacról. Ez három-négy napig elég nekem – mutatja, miközben megkavarja a fazék tartalmát. – A szomszédban lakik egy család, erősen ügyesek, szoktak hozni nekem egy-egy tányér levest. Takarítani csak egy-egy kicsit bírok, a szomszédban van egy leány, aki jön, segít kiseperni, nekem nagyon zsibbad a lábam, nem tudok sokat állni – fűzi hozzá és leül, hogy megpihentesse a fájós lábát. – Dózsán születtem, apám volt a háborúban, amikor visszajött, édesanyám már nem kellett, anyám egyedül nevelt fel engem. Dózsán – akkor Lukafalva volt – jártam négy osztályt, de elég keservesen. Tudja, milyen szegénység volt akkor is, szegény anyám napszámba járt, hogy tudjon eltartani. Amikor tízesztendős voltam, elmentem egy gazdához szolgálni, nagygazda volt, két szolgálót tartott. Ott voltam három évig. Amikor 18 éves lettem, volt anyámnak egy testvére, azt mondta, került egy fiú, menjek férjhez, ne hányódjak már. Két uram volt, hat fiút szültem, abból négyet eltemettem – avat be élettörténetébe Ilonka néni, aki 2001-től özvegy. Szentgyörgyön élő fiára nagyon büszke. – Jön a szentgyörgyi fiam, fát vág nekem, hogy tudjak tüzelni, ne fagyjak meg, mert látja, lelkem, mindig mondja a rádió, hogy itt-ott megfagynak az emberek – mondja hálásan. Amikor a hosszú élet titkáról próbáljuk faggatni, elgondolkodik, majd komoly arccal felel: – Szegény voltam mindig, mindennap kapáltam a mezőn, hogy eltartsam a gyermekeimet, gazdaságunk sosem volt. A munka a hosszú életem titka, annyit dolgoztam, amennyit csak bírtam, és a jó Isten idáig megtartott, eltemettem a két uramat, négy fiamat, kettőt gyermekkorban, kettőt később. Jártam a kollektívbe, onnan kapok hárommillió-kétszáz lejt, a szentgyörgyi fiam pótolja, amire nem futja, kenyeret, húst hoz. Amikor nincs ilyen sík, ki-kimegyek az utcára, sokszor leesek, de valaki csak összeszed és segít hazajönni. Sok az a 100 esztendő, lelkem, a drága jó Istennek nem is tudom megköszönni a jóságát – érzékenyül el az öregasszony.