Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ceád mile fájlte (százezer üdvözlet) – köszöntik egymást az írek. Vendégszeretetükről messze földön híresek, nyíltszívűek, közvetlenek, közösségi életet élnek. A dallamos, helyenként szomorkás, máskor polkásan vidám ír zene és a barna sör a mindennapi életük velejárói.
A több mint hetvenezer négyzetkilométer kiterjedésű Ír-sziget lakossága meghaladja a 3,5 millió főt, közülük egymillióan Írország fővárosában, Dublinban élnek, újabb egymillióan az amúgy ritkán lakott ország többi táján, és közel 1,6 millióan Észak-Írországban. A sziget őslakói kb. nyolcezer évvel ezelőtt Skócia földjéről érkező vadászok és halászok lehettek, helyüket később kelták foglalták el. A Kr. u. III. századtól Írország az európai kereszténység egyik fontos központja lett, számos kolostor épült; a katolikus hitet később Szent Patrik szilárdította meg. A viking invázió, majd a normann megszállás évszázadai következtek. Az őslakosok elnyomása egyre kifejezettebb lett, az 1366-os törvény megtiltotta az íreknek a saját nyelvük, öltözetük, szokásaik gyakorlását, és hátrányos megkülönböztetéseket írt elő a számukra. Az identitás megőrzéséért folytatott küzdelem évszázadai következtek, amelyeket ráadásul vallásháborúk is beárnyékoltak. Amikor VIII. Henrik szakított Rómával, az írek elérkezettnek látták az időt, hogy szembeszálljanak vele, a pápa segítségét kérték. Segítség nem érkezett, az uralkodó viszont kiterjesztette hatalmát, és az egyház saját maga által kinevezett fejeként lojalitást követelt az írektől is. A katolikus írek egy része protestánssá lett, és élvezte a pálfordulással járó előnyöket a többnyire hitük mellett kitartókkal szemben.
A kolonizáció gondolatát és politikáját a XVI. század második felében I. Erzsébet királynő vezette be, évtizedekkel később I. Jakab, Anglia és Skócia első közös királya követte. A betelepítések elsősorban Ulster északkeleti részére történtek, amely addig az ősi hagyományait leginkább megőrző része volt az Ír-szigetnek. Az írek többször fellázadtak a brit telepesek ellen, akik saját maguk számára elkobozták földjeiket, és olyan telepestörvényt hoztak, amelynek értelmében a Shannon folyótól északra levő földeket teljes mértékben elkobozták. Az írek hazátlansága miatti kivándorlás, délre tartó exodusa új fejezetet nyitott az ír történelemben. A szülőföldjükön maradt őslakos katolikusok nemzeti és vallási önérzetből nemigen házasodtak a bevándorló protestánsokkal, a vegyes házasság családi ellenkezéssel és kitagadással járt. Írországban és főleg Ulster tartományban jól elkülöníthető katolikus és protestáns telepek alakultak ki. Ekkor már lényegesen megváltozott Ulster népességi eloszlása, és a folyamat folytatódott. Egyre élesebben elhatárolódott Írország északi részének demográfiai térképe.
A restaurációs törekvések folyamatosakká váltak az írek körében, miközben egyre keményebb elnyomást kellett elszenvedniük. Mivel a vesztesek oldalán álltak, elnyomatásuk csak fokozódott. A protestánsok tudatába viszont évszázadokra bevésődött – és megmaradt – a félelem: egykori tulajdonosaik majdan visszakövetelhetik jogos jussukat. Hatalmuk megőrzéséért diszkriminatív törvények sorozatát léptették gyakorlatba. Így hát a politika és a vallás Írországban évszázadokon át egybemosódott. Az elnyomók és az elnyomottak ütközete az identitásmeghatározó vallás síkjára terelődött, és erősítette a politika által diktált évszázados gyűlöletet.
A hatalma teljében levő brit királyság idején, 1801-ben, az egyesülési törvény értelmében Írország hivatalosan is a brit korona részévé vált. Mivel az önállósodási törekvések szembekerültek a brit korona érdekeivel, a 20. század elején polgárháborús hangulat alakult ki. A brit kormány ezúttal a békés megoldást választotta, és egy 1920-ban elfogadott törvény alapján lehetővé vált külön parlament létrehozása Észak-Írország 6, illetve Dél-Írország 26 grófsága számára. Ez a törvény Ulster hivatalos szétdarabolását jelentette, mivel csak így sikerült „szétvágni a gordiuszi csomót”. Mert nemcsak az írek eredendő szabadságát kellett visszaadni immár, hanem az évszázadokkal azelőtt letelepedő protestánsok leszármazottainak is biztosítani kellett az őket megillető jogokat. Létrejött az Ír Szabad Állam, amely 1938-ban vívta ki a koronától való teljes függetlenséget, amit az új brit alkotmány biztosított. Írország (Éire) létrejöttével az ír nép megvalósította sok évszázados álmát. De nem teljesen.
Az Ír-sziget kisebbik részét elfoglaló Észak-Írország igen változatos domborzatú, látnivalókban bővelkedő országrész. Kiterjedt erdőségek, elsősorban síkvidék és lankás, akár hegyvidékbe torkolló dombok, élénkkék tavak, gazdag tengerpartszakaszok, változatos szigetvilág jellemzik a közkedvelt író, Mark Twain hazáját. Az építészeti sokszínűséget a kőkori sírok, kelta keresztek, korai ír kolostorok, normann kastélyok, megerősített középkori házak, ipari műemlékek adják. „Fővárosa” Belfast, az országrész lakosainak több mint egynegyede él itt. Az ipari forradalom egyik fontos bázisa, a lenfeldolgozás, kötélgyártás és hajókészítés központja. Az Ír-sziget legnagyobb tengeri kikötője, kereskedelmi centrum, egyetemi város. Jelképes, hogy az északír egyfontos pénzérmén a len található, az a növény, amely egy évszázadon át Belfastot a lenfeldolgozás központjává tette az egész világon.
Hogyha egy angolnak, walesinek, skótnak, írnek Erdélyt emlegetjük, akkor ismerősen fog csengeni neki Transylvania. Bizonyára egyetlen dolog jut eszébe: Drakula. Amúgy a Drakula-mítosz megalkotója, Bram Stoker éppen ír volt. A pszichológiai thriller és horror műfajához tartozó könyvet meglehet, hogy az ír nép több évszázados elnyomásának tudatalattija szülte. Ezzel szemben, hogyha tőlünk: erdélyi, romániai, magyarországi stb. átlagpolgároktól kérdezik meg, hogy mit is tudunk, egyáltalán hallottunk-e Ulsterről, akkor csak vonogatjuk a vállunkat, és nemet biccentünk a fejünkkel. (Ezen írásnak az is célja, hogy több ismeretünk legyen a témában – szerk. megj.) Kevesen ismerik Ulster földrajzi, történelmi, társadalmi léptékeit. Ha viszont Észak-Írországot emlegetjük, akkor mindenkinek a vallási-politikai villongások jutnak eszébe. Helyenként szintén mitikusan, a valós helyzet és háttér ismerete nélkül.
Az Észak-Írországként emlegetett földrajzi egység a brit korona része, és erre való tekintettel a királyságot leghivatalosabban Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága névvel illetik. A tizennégyezer négyzetkilométeres Észak-Írország összesen hat közigazgatási területet, grófságot (county) foglal magába. Másrészt az Ír-szigetnek és egyúttal Írországnak négy tartománya (province) van. Egyikük Ulster, amely történelmileg összesen kilenc grófságból épül fel: a partition (felosztás) óta hat alkotja Észak-Írországot (Antrim, Derry, Down, Armagh, Tyrone és Fermanagh), három pedig az önállósult, ugyanakkor „megcsonkított” Írország negyedik tartományát (Donegal, Cavan és Monaghan). Így hát Ulster hagyományos történelmi és kulturális identitása megosztódott.
Az északír konfliktus, Ulster hovatartozása megértéséhez feltétlenül vissza kell térni a történelmi múlthoz, és figyelembe kell venni a demográfiai adottságokat. A viszonylagos egyensúly létrehozásához, amely Ulster feldarabolását és a mai helyzet kialakítását jelentette, egymás mellé kellett állítani az írek függetlenségért vívott jogos harcát és az Ír-sziget északi részének protestáns telepesekkel való benépesítését a közeli brit szigetekről. Ismert helyzet: a történelmi igazság és a népesedési tények nekifeszülnek egymásnak. Ilyenkor tökéletesen jó megoldás nincs, csak látszategyensúly. Mert amiként az íreknek szenvedés volt a brit uralom, az északon élő többségi protestánsoknak éppúgy nem tetszene az Ír Köztársaság kiteljesedése. Erről szavaztak mindannyian annak a demokráciának a jegyében, amelyről a híres angol politikus, Winston Churchill szállóigévé vált mondata így szól: „A demokrácia a legrosszabb államforma, de a többi még rosszabb nála”.
Ulster felosztását a brit korona és a létrejövő Ír Köztársaság között egyfajta történelmi igazságszolgáltatásnak szánták. Nem a külső hatalmak nyomására, hanem belső indítékból cselekedtek. Sajnos a későbbiekben a szavak helyett sokszor a terrorcselekmények beszéltek. És ahol gyilkolnak, ott egyre nehezebb a megbékélés, a „történelmi igazságtétel”. A mi helyzetünkre kivetítve, és képletesen fogalmazva: Ulster feldarabolása olyan volt, mint a bécsi döntés, amelyet az azt megelőző sérelmek helyreállítására hoztak a demográfiai valóság figyelembevételével. Csakhogy az északír felosztást nem követte párizsi béke.
De egyáltalán miért kellett feldarabolni a hosszú évszázadok során egységes földrajzi egységet alkotó Ulstert? Az egész tartomány népességét összességében tekintve, a katolikus többségű Ulsternek azért kellett feldarabolódnia, hogy létrehozza a protestáns többségű Észak-Írországot. 1920-ban történt ez a fájdalmas szétválás, számunkra igencsak ismerős az évszám. Érdemes legalább elgondolkodni azon: mi történt volna, ha az ulsteri rendezés mintájára a történelmi Erdélyt jócskán meghaladó országrész egy északi és egy déli részre tagolódik? Megelőzve a bécsi döntés szükségszerűségét és a párizsi békét is. Ha már nem jött, jöhetett létre független Erdély… Független Ulster sem jött létre. Pedig ez is megoldás lehetett volna, igaz, leginkább csak elméletben. Ulster feldarabolódott.
Sok évszázados ellenségeskedés után jó lenne a megbékélés útját járni. Hogy Észak-Írországról a csodálatos táj, a kellemes pubok, a mosolygó és közvetlen lakosok jussanak eszébe a kívülállónak. Hogy a katolikus és protestáns közösségek felváltva kapjanak biztatást egykori gyilkos szavak és bombák helyett. Mert a tisztességnek, a szeretetnek, az emberségnek nincs vallása.
Az adventi várakozás jegyében százezer üdvözlet!
* Az Egyesült Királyságról készült sorozatunk 9. része