Szénaverős – falu Erdély történelmi olvasztótégelyében

Balavásár igazi határközség. Nem csak a vízválasztó miatt, hiszen a település fölötti domb választja el a Maros és a Nyárádmentét a Kis-Küküllő vidékétől, hanem azért is, mert a hozzá tartozó falvakban az évszázadok során különböző nemzetiségű és vallású emberek éltek. S ez némiképpen kicsiben akár Erdély képe is lehet. Voltak itt székelyek, magyarok, szászok, románok, cigányok, reformátusok, katolikusok, unitáriusok, ortodoxok, neoprotestánsok, akik a történelem során jöttek, mentek, maradtak, és megpróbáltak a folyó közeli mezőgazdasági területeken gazdálkodni, a környékbeli dombokon szőlőt gyümölcsöt termeszteni vagy állatokat tartani, s javaikkal ellátni a sóvidéki, a szászföldi vagy a Maros-völgyi településeket. Ez ma sincs másként. A táj ugyanaz, csak az emberek változnak a helyzethez igazodva. 

Ahogy elhagyjuk a községközpontot, Egrestőn áthajtva dombok közé kerülünk. Amolyan „zsákutca” ez, amelyik Szénaverősre tart, de mielőtt beérnénk a faluba, az egyik útkereszteződésnél letérve Fületelkére tarthatunk. Mindkét településen egykor szászok laktak. Ez távolról meglátszik a dombtetőkön egykor büszkén álló evangélikus erődtemplomokon. A házak is szászosan, rendezetten épültek. Az aszfalt eljutott Szénaverős határáig, innen a múltat idéző sáros útban folytatódik. Az erődtemplom alatt áll a háromemeletes egykori szász iskola. Még ha kissé kopott is, de kitűnik a környék házai közül. Ma is használják a román tannyelvű osztályok számára. Mögötte, mintegy védőbástyaként áll a domboldalon a templom. Lenyűgözően nagy épület. Megtudom, hogy a XV. századból származó egyhajós templomát 1870-ben lebontották, és a ma is állót 1873-ban építették fel újgótikus stílusban. Kulcsát a Cadar család őrzi. A szülők és gyerekek egymás mellett laknak, szépen rendbe rakott egykori szász házban. Készséggel mutatják meg a szászok örökségét bárkinek. A templomkulcs őre 70 év fölötti falusi asszony. Az iskola mellett építették ki a 100 fokból álló lépcsőt, amely az erődtemplomhoz vezet. A lépcsősor mellett hatalmas homokkő tömbök állnak ki a földből. Miután megépült az új templom, fennállt a csúszásveszély. Az idősebbek mesélték, hogy ökrös szekerekkel hozták ide a köveket, és mérnöki pontossággal állították fel, hogy megállítsák a földomlást. A történelem malomkerekét nem tudták. 

A  háború egy csapásra megváltoztatott mindent. 1944. augusztus 23-a után a német polgármestereket románokra kellett cserélni. Mivel a faluban ekkor csak nagyon kevés román élt, a község élére egy pásztort neveztek ki. A szeptemberi német–magyar ellentámadáskor német felderítők érkeztek a faluba. A cigány és román lakosság a környékbeli erdőbe menekült. Szeptember 8-án délután bevonult egy német egység, és azonnal elrendelte a szász lakosság evakuálását. Pár óra múlva a falusiak saját szekereiken indultak Szászrégen felé, ahonnan előbb teher-, majd marhavagonokban utaztak Sziléziáig. Szeptember 9-én a menekülő menetoszlopot repülőgép-támadás érte Marosvásárhely és Marosszentgyörgy határában. Tizenhárom német felségjelű repülőgép bombákat dobott le. 40-en meghaltak, 100-an megsebesültek. Az elhunytak között volt 12 szénaverősi szász is. A világháború után kevesen tértek haza. Akik eljutottak szülőfalujukba, szomorúan tapasztalták, hogy közvetlenül a háború után, 1945 márciusában idegeneket, románokat telepítettek be az Erdélyi-középhegységből, ők pedig vendégek voltak saját házaikban. 

Valamikor a templom melletti paplakban – külön számukra fenntartott helyiségben – próbált a fúvószenekar. Május elsején (Maifest) aztán felvonultak a közeli fenyőerdőbe, ahol az itt kialakított téren ünnepeltek. Az egész völgyben lehetett hallani a zenét, a vigasságot. Aztán a világháború után csend lett – mondja a templomkapu kulcsának őrzője. 

Nyikorogva gördül hátra a hatalmas kapu. Műanyag keréken mozog az évszázados deszkalap. Nemrég cserélték le a régi fakereket. Már az sem gurult úgy, ahogy korábban. A kapu mögött nagyméretű kockakő van. „Ezzel barikádozták el a kaput ostromkor” – mondja kísérőnk. Ez még a középkorból maradt itt. A szűkebb udvart benőtte a gaz. Kevesen lépnek ide be. A szalonnatorony vakablakában üzenet a múltból, benne évszám: 1641. Már lépcső sem vezet a magas bejárathoz. Felkapaszkodom és benyitok. A tetőzet elmozdult cserepei között besüt a nap, bokáig járok szalmában, galambürülékben. A gerendákból még kiállnak a szegek, ahova a szalonnatáblákat akasztották. Kalauzunk meséli: „Mindenkinek saját pecsétje volt, és amint leszelt egy darabot a szalonnájából, újból lepecsételte. Senki nem nyúlt a máséhoz. Ilyen világ volt. Civilizált emberek voltak.

Belépünk a templomba. A hatalmas beltérben hiányos padsorok fogadnak. Hetven pad volt valamikor, ezeket hajdanában istentiszteletkor mind megtöltötték a szászok. Aztán az évtizedek során lassan kiürültek. 1990 előtt az üresen maradt templomból elhordták őket. Csupán kettő maradt a XV. századi régi templomból, a segesvári evangélikus esperesi hivatalba kerültek. Házigazdánk látta is a segesvári vár konzisztórium melletti bástyájának árkádja alatt őket. Jó helyre kerültek. Az orgonát Kolozsvárra vitték. A karzat felett a plafonon hosszú, mély repedés éktelenkedik. Kísérőnk tájékoztat: az 1977-es nagy földrengéskor hasadt meg a fal. Azóta így áll. Elmozdult ugyan, de még nem dőlt össze. Rendesen megépítették a templomot a szászok – teszi hozzá. Értékesnek tűnik a kopott keresztelő kőmedence. Nem tudni, melyik évben készítették, hiszen nincs rajta felirat. Az biztos, hogy nagyon rég nem használták. Nincs is, akinek. A papi szék a legrégebbi, 1540-ből való. Az oltár is újabb keletű, főképén Jézus alakját mintha naiv festő alkotta volna. 

Közel az oldalbejárathoz egy olvasóállványon emlékkönyv. Idegenvezetőnk arra kér, néhány gondolat lejegyzésével hagyjuk ott kézjegyünket. Hogy legyen, amit megmutatni a hazatérő szászoknak. Mert, bár senki nincs a faluban, ötévente találkozót rendeznek. Erről tanúskodik több, táblára helyezett fénykép, újságkivágás. Legutóbb 2015-ben szervezték meg az elszármazottak találkozóját. (Sz.m.: Erről tudósított lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi is.) Az idén lett volna a következő, de a világjárvány miatt elmaradt. Nem tudni, jönnek-e még? 

Németországban rendszeresen találkoznak. Dinckelsbühl központjában, templomudvarában készült csoportképekről köszönnek vissza. Az idősebb asszonyok még varrtak népviseleti ruhát. Regina Bell volt az utolsó, aki ismerte ennek fortélyát. 2020-ban elhunyt. Mindazok, akik még éreznek némi vonzódást egykori szülőfalujukhoz, már alig vállalják a hosszú utazást. Sokan eltávoztak az élők sorából. 

Érdekes helyrajzot fedezek fel a templom falán. A temető – szászos pontossággal elkészített – helyrajza a sírhelyekkel. A térképkészítés ötlete a németországi Northeimbe költözött tanítónő, Waltraud és férje, Alfred Gross ötlete volt, az utóbbi a szénaverősi szászok egyesületének alelnöke. Amikor többen hazatértek azok közül, akik az 1980-as években vándoroltak ki, nem találták nagyszüleik sírját. A Gross házaspár nekiállt, és hosszú időn át megpróbálta az elkopott sírfeliratok alapján beazonosítani a neveket. Ezeket lefotózták, dokumentálták, és elkészítették a helyrajzot is. 164 sírt azonosítottak. Ha az idő eltünteti a köveket is, a templomban álló rajz alapján a nyughelyet meg lehet találni. Ennyi maradt az örökségből. 

Mielőtt elhagynánk az erődtemplom falait, felkapaszkodom a toronyba. A szűk lépcsősoron talán több száz évig jártak fel. A korlátot a harangok felé, majd le igyekvők keze fényesre csiszolta. Az egyik szinten egy furcsa, egyszemélyes liftdobozhoz hasonló, kis ablakkal ellátott láda van. Ebben volt az óratorony szerkezete, amely rozsdásan hever mellette. Örökre elnémult. Messze ellátni a harangok mellől. Az idős asszony anyósát idézi, aki elmondta neki, hogy ez a hely a második világháború idején géppuskafészek volt, és innen ellőttek Zágorig, ahol felgyújtották az őrállást. Bár az említett település légvonalban közel van ugyan, a két falut egy dombgerinc választja el. A toronyhoz azonban ennél békésebb esemény is kötődött. Karácsonykor szenteste előtt rőzsét hordtak a környékbeli dombokra, és éjfél előtt egy órával harangszó kíséretében meggyújtották. Volt, amikor a Csendes éj kezdősorai is egybefonódtak a tűzcsóvákkal. A toronyból pedig karácsonyi dalok hangzottak fel, és ettől visszhangzott az egész völgy. Ez ma már emlék. 

Megtudjuk, hogy 2018-ban a szénaverősiek Németországban 327 oldalas fotóalbumot állítottak össze, hogy a képekkel felelevenítsék, milyen volt a falu a közösség kivándorlása előtt. A szerkesztők 5000 fénykép közül válogatták ki azt a 830-at, amely a kötetbe került, s amelyek 1870-től napjainkig mutatják be a szénaverősiek életét, valamint a második világháború falut érintő eseményeit. Egy doktori dolgozat adta az alapot, amely az 1978 és 1985 között „átalakulóban levő” erdélyi falut mutatta be. A kötetből jutott a Teleki Tékába, a megyei könyvtárba, a segesvári esperesi hivatalba és a balavásári polgármesteri hivatalba. Az eladásból származó bevételt az erődtemplom feljavítására fordítanák. Ha nem sikerül felújítani a templomot, legalább megmarad az album. Kötetbe sűrített történelmi testamentum. 

Bezárul mögöttünk az erődtemplom falán levő kapu, majd a földmozgás miatti egyenetlen lépcsőkön megyünk vissza a jelenbe. – Amikor hazajönnek a szászok, felkeresnek, és annak örülnek, hogy fiaimmal vigyázunk a templomra. Mindig olyan jól egyeztünk, a kollektív gazdaságban is együtt dolgoztunk. Míg itt voltak, szép rendezett volt a falu, ahogy elmentek, maradt a mizéria – mondja sóhajtva az idős nő, majd a vírusjárványról s arról beszélgetünk, hogy az új nemzedék keveset tesz ma a közösségért. 

Ahogy gépkocsival a községközpont felé tartunk, Varga András Adorján, nemrég megválasztott fiatal, kendi származású polgármester szavai jutnak eszembe. Kiskend és Nagykend többségében magyar ajkú, mint ahogy nagyrészt a községközpont is, Egrestőn a lakosság alig 30%-a az. Fületelkén három magyar család lakik, Szénaverősön egy sem. Az utóbbi két faluban a második világháborúig szászok laktak. Szénaverősön a háború után beköltöztetett románok közül mintegy 200-an élnek és dolgoznak ma a faluban. Ezért is szervezték úgy az oktatást, hogy a községközpontban levő vegyes oktatású általános iskola mellett Szénaverősön kizárólag román, míg Kenden magyar nyelven oktatnak. Egrestőről és a „kiöregedett” Szentdemeterről a gyermekeket az említett oktatási intézményekbe szállítják iskolabusszal. A község jövőképét tükröző oktatási adat releváns: az idei tanévben 650 gyereket írattak be, 60%-uk roma, 150-en nem jelentkeztek az iskolába. Jövőkép? Egrestőn új óvoda épül, mert ott van szaporulat. Máshol nincs. A fületelki evangélikus templomot és iskolát a műemlék-restaurálással foglalkozó Arcus Egyesület vette át, amely örökségvédelmi oktatótáborokat szervez. A szénaverősi egyelőre üresen áll. A szászok helyébe költözött románok leszármazottai őrzik az örökséget. Példaértékű. Az 1989-es rendszerváltást követően nagy a lemorzsolódás. Fogyatkozunk. A szászok után is sokan elmentek. 

Ki készít majd nekünk temetőtérképet?