A harctéri mellett energetikai fronton is bonyolódik a helyzet a szomszédban dúló háború miatt, és szép hazánk ezen a téren már messze kilóg az uniós képből. Amíg acsarkodni és fegyverkezni kell, addig gond egy szál sem, bezzeg mikor gondolkodni és lépni kéne, annál több a baj, de ez már rég nem újdonság a balkáni végeken.
Szinte a háború kirobbanásának másnapján kezdték szorgalmazni vezető európai politikusok, hogy csökkenteni kellene a vén földrész orosz energiahordozóktól való függését. Ezt a diskurzust a regáti kancellária is hűségesen visszhangozta, ahogy az elvárható tőle. Az energetikai miniszter még azt is mondta, hogy növelnék a szénerőművek termelését, sőt, újraindítanák az egyik tavaly leállított szenes hőerőművet is. Arra már nem tért ki, hogy ezt mivel fűtenék be. Talán nem is véletlenül, mert március 18-án a kormány elfogadott egy határozatot, melyben két szénbánya végleges lezárásának a költségeire utaltak ki pénzt. Amint ezeket lezárják, a Zsil völgyében marad még két működő bánya, továbbá van még néhány külszíni fejtés más telephelyeken is. De szakértők szerint már évek óta semmit sem fektettek be ezekbe, így a széntermelés rövid távon való felfuttatása lehetetlen. Az ország energiatermeléséből tavaly 4 ezer megawatt áramot adtak a szénerőművek, az idei beépített kapacitás 3 ezer megawatt, és az eddigi tervek szerint 2024-re ez 2 ezerre csökkenne. Vagyis kapacitásnövelésről szavalnak, de a valóságban pont az ellenkezője folyik. Ám még ha hirtelen megfordulna a kurzus, és vederrel kezdenék önteni a pénzt a bányaiparba, akkor sem tudni, hogy az ágazat évtizedes módszeres leépítése következtében elvándorolt munkaerőt mivel csábítanák haza. Mert a Hofi-kabarétól eltérően a valóságban a szén nem jön fel a bányarémektől való ijedtében a mélyből.
A lengyeleket például sokat szidták a méregzöldek az utóbbi időben azért, mert nem voltak hajlandóak leépíteni a szénerőműveiket. Ha a dolgok így mennek tovább, ez az eljárásuk hamarosan okos példává is nemesedhet, és lehet barátkozni a gondolattal, hogy az olcsó orosz energiaforrásokra épített zöld klímaábrándokat jó időre jegeljük. Egyébként a nagypolitikának az orosz energiafüggőség viszonylatában még lenne magyaráznivalója az utóbbi időket illetően. 2008-ban, amikor az északatlanti csatlakozás ábrándjával megszédített grúzok példáján mutatta meg az orosz birodalom, hogy mit ért a vörös vonalakon, az európai energiapiacon 24 százalékos volt az orosz energiahordozók részesedése. Azóta minden szankciósdival együtt sikerült ezt felvinni 40%-ra. Ha pénzről van szó, nem olyan finnyások a nagylegények, mint a tévékamerák előtt szokás azt színlelni.
