Szent István műve példaértékű lehetne Európában

Ezen a napon szétdarabolt hazánk egyesül ünnepi örömben

Augusztus 20-a az ünneptelen nyári hónapok kiemelkedő eseménye. Pünkösd napjával befejeződnek a vallásos ünnepek, és majd valamikor az őszi idő közepén kezdődnek el újból történelmi emlékezések sorozatai. Az ünneptelen nyár egyeduralkodója a magyar nép számára augusztus 20-a, amikor ezeréves európaiságunk jelenik meg ünnepélyes megemlékezésben. Szükségünk is van erre a történelmi megemlékezésre, mert ezerszáz éves dicső múltunk mellett a magyar nemzet egysége is megjelenik, amikor Ausztráliától a skandináv államokig, ahol csak magyarok élnek, mindenütt meglobogtatják a piros-fehér-zöld zászlót. Szétdarabolt hazánk így egyesül azon a napon ünnepi örömben.

Obermájer Ervin imecsfalvi plébános, posztulátor:

Üdvösség, mely előre mutat

– Nemzetünk államalapításának évről évre visszatérő ünnepe fennkölt eszményt hordoz, közvetítve azt a törekvést, hogy minden nemzetnek, embernek szüksége van a stabilitásra, arra, hogy hétköznapi életét jól rendezett keretek között élhesse. 

A huszonegyedik századi embernek talán az elődökhöz képest kétszeresen szüksége van az állandóságra és a mélyre kúszó gyökerek stabilitására, hogy azt a posztmodern kor önmagának is ellentmondó változásai meg ne hazudtolják, s ezáltal a nemzet és az egyház szerepe ki ne vesszen életünkből. Szent István királyunk végrendeletének, intelmeinek melyeket Szent Imre herceghez intézett, van egy különösen elgondolkodtató gondolata, ami a mai szép ünnepen előtérbe kerül: „a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass”. 

Vajon mennyire és milyen éberséggel fogadjuk szent királyunk intő szavait? Tapasztalható-e ma a nemzet egységében a hitnek ilyenfajta megőrzése? Ha tudatos emberként járjuk e földi életet, sokszor arra a megállapításra juthatunk, hogy inkább ennek az ellenkezője látszik nyilvánvalóvá válni. 

Mindez azonban nem szabad elkeserítsen bennünket. Sokan a művelt emberek soraiból osztják azon nézeteket, hogy nemzetünk, egyházunk nem lesz képes leküzdeni azokat a kihívásokat, melyeket a „modern” korok szellemi áramlatai magukban hordoznak. Mégis, lelkipásztori tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy az embernek, s így a nemzetnek és az egyháznak sincs „utolsó órája”, mert bármit tévedünk vagy elrontunk, mindig időszerű a csorbák kiköszörülésének vágya az életben. Mindezt a példamutatással és az aktív élettel tehetjük helyre mind az egyház, mind a nemzet életében. 

A példamutatás ugyanis bizonyos értelemben gondoskodás a nemzet és egyház jobblétéről, a jövendő generációkról, akik számára Szent Istvánnak újra Szent Istvánná kell válnia. A magyar nemzet és egyház megalapozójává, akinek útmutatásai és végrendelete bennünket is kötelez, hogy a jó példát, mely a hit és nemzettudat szép ötvözete, közösen honosítsuk meg a nemzedékek láncolatán át. Manapság szembeötlően szép vágy nemzetünk óhaja, a boldogabb, szebb jövő, egyháziasan megfogalmazva az üdvösség megteremtésének a törekvése. Gondoljunk csak bele, mennyire szép lenne, ha ez a kitűzött cél vezérelne bennünket, akár áldozathozatalok árán is. Mert áldozatok nélkül nincs üdvözülés, nincs szabadság, nincs egyház és nincs nemzet sem. 

Az áldozathozatal szükséges, hogy életünk gyümölcsöket teremjen, és azokat ne csupán bezárja saját egoista „éléskamrájába”, hanem juttasson belőlük szép gondolatokat és példákat az eljövendő nemzedékek számára is.

Ötvös József volt vártemplomi gyülekezeti lelkipásztor: 

Az ünnepnek nemzetté formáló,egybetartó ereje van 

– Több mint ezeréves Kárpát-medencei jelenlétünk bővelkedik említésre méltó eseményekben, és mindezek között találunk dicső történeteket meg szomorú emlékeket. Ez maga a történelem, amely tele van győzelmekkel és vereségekkel, sikerekkel és elbukásokkal. 

Így van ez majdnem minden nemzet életében. Egy nemzet múltját, történelmét minősíti, hogy kire vagy mire emlékeznek, mert sokszor hőssé avatnak arra érdemtelen embereket, és méltatlanul elhallgatnak olyanokat, akiknek érdemeiről könyveket lehetne írni.

Augusztus 20-ával kapcsolatosan elgondolkoztató, mi is történt akkor igazán, hogy úgy ezer év múlva is megmozgatja a magyar ember lelkivilágát Budapesten és a magyar fővárostól 500-600 kilométerrel távolabb, a hargitai fenyvesek lábánál, mert ez a nyárvégi nap él most is. 

Az ünnepeket nemcsak a megtörtént események éltetik, hanem az ünneplők vágya is, mert nekünk szükségünk van egy lelki erőre, egy olyan emlékre, amitől lázba jön a szív, felmelegszik a lélek.

Úgy érzem, augusztus 20-a ez a nap, ez a lehetőség, amikor a magyar ember büszke népe ezeréves megmaradására, és ha végiggondoljuk történelmünk Kárpát-medencei útját, büszkék is lehetünk. Ezért számomra ez a kihúzott, egyenes derék magyar ünnepe.

Augusztus 20-a akarva-akaratlanul visszamutat arra a kevésbé ismert időszakra, amikor az Európában élő népek beléptek a második keresztyén évezredbe, és amikor a Kárpát-medencében otthonra lelt magyarok beléptek Európa kultúrájába, amihez aztán ezer éven át számtalan értéket adtunk. 

Vagyis: nem kell szégyenkeznünk a mára nagy néppé növekedett nyugat-európaiak előtt, mert a mögöttünk érkező második keresztyén évezred ezen a kiöregedő kontinensen nélkülünk más lett volna. Erről is mesél ez az ünnep.

És végül van egy nemzetté formáló, egybetartó ereje is ennek az ünnepnek. Éppen ezért erősödött fel emlékezete a huszadik században, mert a győztesek által szétdarabolt Magyarország otthon maradt vagy elszakított nemzettagjai ezen az ünnepen nagyon együtt vannak. 

Így vált szép lassan a magyar összetartozás nemzeti ünnepévé.

Szabó Kata óvónő, pedagógus:

„A múltat tiszteld, s a jelent vele kösd a jövőhöz”

– mondja Vörösmarty Mihály. Ahogy számára is fontos szerepet töltött be a haza szeretete és tisztelete, úgy számomra is fontos a nemzeti öntudat magocskáinak elültetése gyermekeink lelkébe. 

A nemzeti ünnep lehetőséget ad arra, hogy az emberek büszkén ünnepeljék saját országukat, történelmüket és kulturális örökségüket. Körülnézve a világban, kutató tekintettel keresem a régi jó nagyapákat, akik unokáiknak himnuszokat, Talpra magyart, Szózatot, Wass Albert hazafias gondolatait tanították. 

Ilyen volt az én nagyapám is, akinek szívügye volt a nemzeti ünnepek megszentelése, a haza szeretete. 

Augusztus huszadikának különleges jelentősége van minden magyar ember számára, hiszen hagyományaink, történelmünk csak úgy élhet tovább, ha ápoljuk és vigyázunk rájuk. 

Fontos kérdés azonban, hogy kinek, kiknek a feladata ez? 

Elhivatott pedagógusokként igyekszünk gyermekeinknek már egész pici korukban beszélni, mesélni, átadni valamit abból a büszke és csodálatos érzésből, hogy magyarnak születtünk. Hősökről mesélni, akik értünk voltak bátrak, énekeket, verseket tanítani, mert hisszük, hogy érdemes és szükséges. 

Milyen sok csillogó ünnepünk van, amiket izgatottan várunk, gyermeki lelkesedéssel! Miért ne lehetne nemzeti ünnepünk is egy ilyen varázslatos ünnep? Nektek, kedves szülők a feladatotok, hogy gyermekeiteket kézen fogva elvigyétek ezekre a különleges alkalmakra. Megtanítani őket zászlónk színeire, magyar királyaink nevére és őseink kalandos történeteire. 

Az igazságtalanságok és nehézségek mindig kihívásokat jelentenek egy nemzet számára. Az ilyen napok, mint a nemzeti ünnepünk, lehetőséget kínálnak az összetartozásra, a múlt megbecsülésére és a jövő felé irányuló közös törekvésekre. 

Ünnepeink emlékeztessenek hát bennünket arra, hogy a történelmi események és értékek részei vagyunk, inspirációt nyújthatnak a közösségi összetartozásra és fejlődésre. Miért ne lehetne ez az ünnep is egy közös, meghitt élmény a család számára, ami lehetőséget ad családtagjainknak arra, hogy minőségi időt töltsenek együtt, közös élményeket oszthassanak meg, és emlékeket építsenek? Hiszen ezek az élmények szorosabbá tehetik a kapcsolatainkat, és hozzájárulnak a kötődés megerősítéséhez. Ünnepeink lehetőségek arra, hogy a mindennapi rutinunkból kiszakadva alkalmunk legyen a pihenésre és a feltöltődésre. 

„Az irány: ráébreszteni a világot arra, hogy mi történt velünk, és ráébreszteni a magyarokat arra, hogy nekünk kötelességünk van” – mondja Wass Albert. Tudd, mi a kötelességed, és vegyél részt magyar ünnepeinken, meséljék gyermekeidnek, tanítsd meg, hogyan érezze büszke magyarnak magukat, és így nemzetünk halhatatlan lesz!

Dr. Puskás Attila, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanára:

Szent István király – példakép Európának is!?

– Fiatalokkal foglalkozva gyakran beszélünk a példakép fontosságáról. A példa mindig erősebb a szónál, a tanúságtétel hatásosabb a rábeszélésnél – ezzel minden világnézet egyetért: Jézus saját példájával hatott a legjobban, Nietzsche pedig vallja, hogy úgy kell tanítani, ahogy a görög filozófusok tették, inkább arckifejezéssel, öltözködéssel és viselkedéssel, mintsem beszéddel vagy írással.

Nemcsak egy embernek, hanem egy nemzetnek is lehetnek példaképei. A magyarság számára egyértelműen Szent István király az, aki kijelölte az utat, amelyen több-kevesebb sikerrel, de ma is járunk. 

Ugyanakkor az aktuális európai viszonyokat és a magyarság kapcsolatát szemlélve, Szent István műve példaértékű lehetne Európában. 

Az európai közbeszédben hangsúlyos jogbiztonsági kérdés kapcsán István nyugat-európai törvények mintájára létrehozott és a magyar viszonyokhoz igazított törvényeivel élen járt a korabeli Európában. 

Az európai és helyi közbeszédben egyre gyakoribb hivatali korrupcióval és a hitelüket vesztett vezetőkkel szemben ott találjuk fiához intézett intelmeit az erényes államférfiról. 

A „Szent Korona-tan” a globalizáció vagy/és szuverenitás európai kérdésében iránymutató lehet ma is. A „Rómába vezet minden út, vagy pusztulásba” nem István pápai vagy nyugati szervilizmusának kifejezése, hanem a nemzeti szuverenitás megőrzésének igényéből fakad. A szuverenitás nem elszigeteltség, hanem kölcsönös tiszteleten alapuló együttlét a többi nemzettel. 

Ami pedig az értékrendet illeti, István számára egyértelmű volt, hogy a hiteles politizálás csak értékek mentén, ezek alapján történhet. Az értékek forrása számára Jézus tanítása, és ez érvényes Európára is, hiszen keresztény értékrend alapján bontakozott ki történelme. Európa, Nietzschét parafrazálva, „megölheti ugyan az isteneket”, de a parton vergődő és túlélésért küzdő halhoz hasonlít, amit csak a víz jelenthet számára, ahová, ha visszakerül, tovább él, ha nem, akkor elpusztul. 

Egyértelmű, hogy Szent István élete és műve példakép a magyarok számára. Egész életével követendő mintát kínál, amihez mi érzelmi elköteleződéssel vonzódunk. Követése az élet- és gondolkodásmódunk egészében érvényesül, példája ebben nyer igazolást. Számunkra Szent István király példája egyéni és nemzeti életprogram. 

Vajon mennyit lehet ebből megértetni Európával, ha egyáltalán a gazdasági érdekein túl érdekli az, hogy mi mit gondolunk, és miért gondolkodunk így?