Szeptemberi utazók

Demeter Győző nyugodtan zsebre vághatna tíz–tizenöt évet. Azt mondja, a reggeli hideg víznek köszönheti, hogy arca teljesen ránctalan, de én úgy gondolom, ennél többről van szó. Talán az a derűs elfogadás teszi, amellyel a 82 éves férfi az emberekhez és történésekhez viszonyul. Talán az, hogy számára éppen úgy kerek és szerethető a világ, ahogy van.

– Én mindig egy félórával hamarabb érkezem – mondja, amikor a megbeszélt időpontban találkozunk. – Amíg vártam, vásárolgattam a lányomnak. 

Egy közeli kávézóban foglalunk helyet. A szeptember első péntekén tartott 64 éves érettségi találkozó felidézése a cél, fényképek, újságcikkek kerülnek elő, de közben beszélgetőtársam régi és újabb útjai is körénk rajzolódnak.

– Az apai nagyszüleim parajdi székelyek, anyám örmény származású volt. Én itt születtem Vásárhelyen, a Kövesdombon nőttem fel. A mai Dr. Bernády György Általános Iskolába jártam, ami akkor az 1-es számot viselte, csak később lett belőle 2-es iskola. Katolikusnak kereszteltek, és amikor a tanítónő azt mondta a szüleimnek, hogy álljak át a református vallásra, anyám megharagudott, és átvitt a ferencesek iskolájába. 1944-ben, tízévesen írattak be a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Főgimnáziumba, amiből aztán az Egyesülés középiskola lett. 1948-tól pedig a Sándor János úti, mai Dózsa György utcai Fémipari Műszaki Líceumba jártam. 

– Mi maradt meg leginkább a diákévekből?

– Emlékezetes társaság volt a miénk. Az egyik szaktanárunkat, Szabó József mestert Hajcsárnak hívtuk magunk között. Becsengetés után három osztálytársunk leste, hogy mikor jön, aztán a padokon átugorva igyekeztek hírül adni az érkezését… A legidősebb osztálytársunk Gierling György volt, aki négy évet fogságban töltött, ezért járta velünk egyszerre a fémiparit… Kiváló oktatásban részesültünk, mindent megtanultunk a szakmából, egyebek mellett a fecskefarok-pászítást is. Egész nap reszeltünk. Amikor gömbvasra volt szükségünk, a Maros-hídról szereztük be… Szép évek voltak… Úgy gondolom, Marosvásárhely ennek az iskolának köszönheti a fémiparát, nem véletlen, hogy itt virágzott fel leghamarabb ez az 

iparág… Az utolsó két tanévben a nagyváradi Emanuel Gojdu középiskolába jártam. Azért nem maradtam a fémipariban, mert konfliktusba kerültem egy ottani tanárommal, aki kétszer is megbuktatott. Nagyváradon érettségiztem, aztán a váradi munkásegyetemen folytattam a tanulást. Mezőgazdasági szakra jutottam be, de az nem az én világom volt… Miután hazajöttem, az Imatexnél kezdtem dolgozni. Az ötvenes évek közepén Konstancára vittek katonának, 1957-ben szereltem le. Nem sokkal azután meg is nősültem, majd egy évre rá megszületett a lányom.

– Továbbra is az Imatexnél dolgozott? 

– Még egy ideig. Egyszer találkoztam az utcán a volt műhelytanárommal, Kis Jenővel. Mondta, hogy a főraktárosuk Izraelbe emigrált, és megkérdezte, nem mennék-e dolgozni a helyébe. Tudakolta, hogy mennyi a fizetésem, és mikor megmondtam, egy százassal többet ígért. Így kerültem vissza az egykori iskolámba. Onnan az IRA autójavító vállalathoz vitt az út. Apám teherautót vezetett, és az IRA-nál javíttatta az autóját, így jól ismerte Csernáth Gézát, az igazgatót. Elküldött hozzá. Már az első találkozáskor a motorokat bejárató műhelybe irányítottak, azzal az utasítással, hogy jegyezzek fel mindent, amit látok. Így lettem minőségellenőr a vállalatnál, később pedig a „konstatáló”, azaz állapotfelmérő részlegre kerültem, az autókon végzett munkálatokat kellett ellenőriznem, számlákat írtam, illetve én írattam alá a hat hónapra szóló garancialeveleket. Próbaútra is vittük az autókat a hajdani Mészáros-rétre, ahol később az ócskapiac működött. 1990-ig dolgoztam az IRA-nál, onnan is mentem nyugdíjba.

– A hatvanas, hetvenes években élénk kulturális és sportélettel büszkélkedhettek a vállalatok. Ön részt vett ilyen kezdeményezésekben?

– Az IRA-nál éppen akkor alakították a kultúrcsoportot, amikor odakerültem. Elvállaltam a kultúrfelelősi munkát. Végigtáncoltuk a Székelyföldet, amíg a párok átöltöztek, mindig én mondtam a közönségnek a vicceket. Román népviseletünk és székely ruhánk is volt. A csizmát a főtéren csináltattuk, sámfa is járt hozzá, hogy ne száradjon össze. 1986-ban adtam át a kultúrfelelősséget. Ami a sportot illeti, az IRA-nál futballoztam.

– Tartja a kapcsolatot az egykori munkatársakkal?

– Nyolc egykori kollégámmal minden születésnapot megülünk.

– Idén ön szervezte az érettségi találkozót is.

– Szigeti Bélától, a korábbi főszervezőtől vállaltam át pár éve ezt a feladatot. Két osztály végzett 1952-ben a fémipari líceumban, az A-ban 40, a B-ben 35 diák volt. Az A osztályból 16-an már nincsenek közöttünk, négy osztálytársról nem tudunk semmit, a B-ből tizenhárman hunytak el, három társunkról nem tudunk. Egyesek Magyarországon élnek, velük nehezebb találkozni. A vásárhelyiekkel, Lőrincz Lacival, László Jóskával viszont meg-meglátogatjuk egymást. Van egy vitézi renddel kitüntetett osztálytársam is, Veress Zoltán. Ő Segesváron lakik, nagyon készült az összejövetelre, végül betegség miatt mégsem sikerült elérnie. Pár éve minden évben megszervezzük szeptember első péntekén a találkozót. 

– Meséljen egy kicsit a családjáról.

– A feleségem a CFR-nél dolgozott, sokszor teljesített éjszakai szolgálatot. A kilencvenes évek végén agyvérzés folytán lebénult. Négy évig és négy hónapig rendeztem. Emlékszem, gyakran kérte, hogy toljam a kerekes székét az ablakhoz, aztán, amikor cigarettára vágyott, kopogtatta a párkányt az ujjával, hogy segítsek. 2002-ben távozott el az élők sorából. Gyakran nézegetem az esküvői képünket a falon. Fosztó Júlia vásárhelyi fényképész készítette.

– Unokái vannak?

Beszélgetőtársam arca hirtelen felragyogott.

– Na, tessék idefigyelni – nyújtotta számolásra ujjait. – Két lányunokám van, a nagyobbiknak a fia 14, a lánya 10 éves. A kisebbik unokám is megajándékozott egy dédunokával, az ő kislánya most hét hónapos.

– Mivel tölti a szabadidejét?

– Reggel 8 órakor fogom a kávésköcsögöt, és indulok fel a szomszédhoz. Lifttel „utazom”, mert fájnak a lábaim. Lefele aztán valahogy „kiegyezem” a lépcsőfokokkal. Délelőtt elintézem a vásárlást, sétálgatok. Ebéd után behúzódom a „barlangomba”, tévézek, olvasok. Vasárnap templomba megyek. Mindig a szüleim 

helyére ülök, az utolsó sorban jobbra, onnan hallgatom a szentmisét... Mit mondjak még? – emelte rám nyílt, becsületes emberre valló tekintetét. – Borongósabb és fényesebb időket is megéltem, és úgy gondolom, összességében elég jó, tartalmas volt az életem. Amit tudtam, megtettem, és, ahogy mondani szokták, aki hátramarad, csukja be az ajtót.