Néhány hét múlva elkezdődnek a soron következő Marosvásárhelyi Napok, ismét lesznek koncertek, vásári standok, kulturális és gyermekprogramok, számos esemény és találkozás. A városnapok régi hagyomány, jómagam a kilencvenes évek második felétől, tehát kvázi a kezdetektől gyakran részt veszek rajta, és mindig jól telik, van azonban egy kérdés, amelyet gyakran felteszek magamnak: milyen, és miért olyan, amilyen a város akkor, amikor nincsen éppen valami nagyobb fesztivál?
Hiszen az ilyen események idején könnyű jól érezni magunkat Marosvásárhelyen – a vár, a főtér és az egyéb, az éppen aktuális eseménysorozattól függő helyszínek sokasága megtelik emberekkel, zene szól, programból programba rándulunk, és úgy tűnik, hogy minden a helyére került, hogy egy élő és fejlődő városban élünk. És az is igaz, hogy már régóta nem mondhatjuk, hogy csak a nagyobb fesztiválok idején történik valami a házunk táján, hiszen már a nyári holtszezon alatt is egymást érik a különböző események, rendezvények, vásárok, sport- vagy közösségi események, az ősztől induló kulturális évad igen gazdag kínálatáról nem is beszélve.
Ám hiába szervezünk egyre több rendezvényt, hiába telik meg élettel a város, ha közben egyre gyakrabban találkozunk nyugtalanságot keltő hírekkel. Az elmúlt, szűk időszakban például súlyos kimenetelű verekedés történt a város központjában, a minap pedig a Somostetőn szúrtak meg valakit, családok és kisgyermekek szeme láttára. Persze, ezek kiragadott példák, és nem jelentik azt, hogy Marosvásárhely veszélyes város lenne, hiszen a nyugati nagyvárosokhoz képest például egyáltalán nem az. Ám – és lehet, hogy éppen ezért – a biztonságérzet az életminőség rendkívül fontos részét képezi. Fontosabbat, mint egy új park, egy felújított tér vagy egy sikeres fesztivál. Egy város akkor működik jól, ha a szülő nyugodtan engedi el a gyermekét a játszótérre, ha egy esti séta nem okoz bizonytalanságot, és ha a közterek valóban közösségi terek maradnak. És a hétköznapi élet minősége e tekintetben gyakran marad változatlan, hiszen a fesztiválokat követő reggelen hívatlan vendégként tér vissza közénk a valóság: a kátyú ugyanott van, a forgalmi dugó ugyanakkora, a járda sem szélesebb, a park sem rendezettebb, és a fiatalok sem döntöttek tömegesen úgy, hogy mégsem költöznek el Kolozsvárra, Budapestre vagy Nyugat-Európába. Szeretünk nagy projektekben, új rendezvényekben, látványos beruházásokban, hangzatos bejelentésekben gondolkodni, de a városi élet minősége ezeknél apróbbnak tűnő (valójában sokkal komolyabb) dolgokon múlik: hogy működik-e a tömegközlekedés, hogy tiszta-e a közterület, hogy vannak-e gondozott zöldövezetek, hogy a hivatalok valóban a polgárokért dolgoznak-e, hogy a fiatalok nemcsak tanulni jönnek ide, hanem maradni is akarnak.
És még valamin: rajtunk. Mert könnyű mindent a hivataloktól várni, könnyű azt mondani, hogy a város ilyen vagy olyan. De a város valójában mi magunk vagyunk – a szabálytalanul parkoló sofőr, a szemetet eldobó járókelő, a folyton panaszkodó lakó, aki soha nem vesz részt semmilyen közösségi ügyben, az elvárásokat megfogalmazó polgár, aki kezdeményezést vagy felelősséget már nem vállal. A számos rendezvénysorozat jótét hatása és a városvezetésért felelős szervek munkája mellett rajtunk is múlik, hogy tudunk-e olyan várost építeni, amely a hétköznapokon is működik. Olyat, ahol a kulturális és közösségi élet mellett van fejlődés, rend, biztonság és kiszámíthatóság is. Kellenek a közösségi események, összehoznak bennünket, közösséget teremtenek, de a város valódi mibenléte nem több egy átlagos szerda reggelnél, amikor nincs fesztivál, nincs reflektorfény, nincs ünnep – csak mi és a város, amelynek élhetőségét nap mint nap közösen kellene alakítanunk.
