E. a legtöbb családi nyaralásból kimaradt. Tiszta szívből, zavaró mellékgondolatok és -érzések nélkül örült az elutazókra váró élményeknek, és míg a lánya minden szükségest és szükségtelent összepakolt a fiával – E. egyetlen unokájával – kettesben eltöltendő hétre, ő a napirendjét tömte jól meg halaszthatatlan és halasztható feladatokkal, hogy gyorsabban teljen az üres lakásba beszoruló idő.
– Mindig kikísért az állomásra, ha a munkahelyéről kellett ezért elkérezkedni, akkor is – idézte fel beszélgetőtársam a nemrég múlt vakációk forgatókönyvét. – Az elköszönés utáni pillanatban, amikor a busz vagy a vonat elindult a pályaudvarról, rendszerint elérzékenyült. Hang nélkül, mosolyogva könnyezett, mint aki egyszerre boldog és bánatos. Mint emberi testet öltő, azon átragyogó szivárvány. Az üdülések első délelőttjén hívott fel először, és utána is mindennap ez idő tájt. Esténként én kerestem: az otthon hagyott kisállatainkról érdeklődtem, és meghallgattam a közös tévésorozatunk legújabb cselekményfordulatainak részletes összefoglalóját. Ezek a napi kétszeri beszélgetések valahogy beletartoztak a nyaralásba, mintha nélkülük nem is lett volna annyira hullámzó a tenger vagy hűsítő a napnyugta utáni fagylalt. Így nem csoda, hogy egészen bepánikoltam, amikor egy alkalommal elmaradt a reggeli ébresztés és a szokott esti időpontban is hiába csengettem meg többször a telefon névjegyzékében első helyen szereplő számsort. Rettenetes gondolatok villantak át rajtam, egészen megbénultam a rémülettől. Annyi erőm sem volt, hogy egy közös ismerőst, netán valamelyik szomszédunkat felhívjam, és megkérjem, ugorjon át hozzánk, nézze meg, minden rendben van-e édesanyámmal. Másnap délig vergődtem ebben a lélektépászó bizonytalanságban, és talán tovább is eltartott volna ez az állapot, ha nem szólal meg a készülékemen az ismerős csengőhang. Igaz, akkor sem voltam meggyőződve, hogy anyu az, csak amikor meghallottam a hangját. Elmondta, hogy két nappal korábban, az esti beszélgetésünk után virágmagot vitt egy unokatestvéréhez, és útban hazafelé leült pihenni egy játszótéri padra. Nyáron mindig volt nála egy üveg jégbe hűtött csapvíz, ha elfáradt, azt kortyolgatta. Így tett azon az estén is, de a pillepalackkal együtt a telefonját is kihúzta a táskából. A szürkületben nem vette észre, hogy a mobil a pad mellé esett. Az égieknek hála, másnap kora reggel, munkába menet éppen ott haladt el az unokatestvére, és rögtön észrevette a virágos tokba „öltöztetett” telefont. Így került vissza a nap végére a mobil édesanyámhoz, aki egyébként nem is sejtette, mennyire megijesztett azzal, hogy nem tudtam elérni. Azt mondta, ha ezt tudja, valakitől már korábban üzen. Tulajdonképpen ilyen volt ő az élet minden területén – ösztönösen minimalizálta a jelenléte fontosságát, mint aki meg van győződve arról, hogy nélküle is ugyanúgy forog a világ tovább.
– A közös utazásokról is ezért mondott le? – kérdeztem.
– Ennek kevésbé filozofikus a magyarázata – mondta beszélgetőtársam gondolkozás nélkül. – Anyagi okokból utasította vissza a lehetőséget, azért, hogy a fiamnak és nekem mindenből több jusson. Csak egyszer jött velünk, a világjárvány előtti nyáron, amikor a munkahelyéről kapott vakációs jegyekkel utaztunk a tengerre, és nélküle nem foglalhattuk volna el a szállodai szobát. Minden idegszálával átélte, élvezte azt a pár napot. Azelőtt csak egyszer járt még a tengeren, kislánykoromban, édesapám földi távozása előtt pár évvel. Hármasban üdültünk Mamaián, és a szakszervezeti jegybe a konstancai delfinárium meglátogatása és egy hajóút is beletartozott. Azóta sokszor kifordult sarkából a világ, mégis, annyi év terhe, vesztesége után is ugyanúgy tudott örülni a végtelen víznek, napfénynek, mint annak idején, alig harmincas fiatalasszonyként. A parton megtaláltuk azt a romos épületet, ahol a nyolcvanas években a híres könnyűzene-fesztiválokat tartották – egykor a nézők között ültünk mi is. Azt hittem, rosszul érinti majd a látvány, de a tekintete kislányos ragyogását ez sem árnyékolta be.
– Említetted, hogy amikor otthon maradt, mindig talált magának időűző tennivalókat édesanyád – tértem vissza a történet kiindulópontjához.
– Amellett, hogy minden szabadságoló kollégát helyettesített a munkahelyén, vagyis többnyire reggeltől estig dolgozott a nyári hónapokban, esténként „kötelező házi feladatként” nézte meg és jegyezte le a közös tévésorozatunkban történteket. Emellett rengeteget olvasott, sorra stoppolta a fiam zokniit, megjavítgatta az elromlott kisautóit, a jó ideje nem használt, távirányítós játékokba pedig új elemet tett. Így, amikor hazajöttünk, mindig egy halom régi-új meglepetés várt ránk. A „játszás” mellett – ahogy a gyerekszobás ténykedéseit emlegette – előszeretettel rendezte át az egész lakást az egyedül töltött napokban. Ezt annyira nem értékeltük, mert furcsa volt a megszokott környezetünk helyett egy egészen másba hazajönni, így erről lassan leszokott, de valami apró figyelmesség mindig várt ránk érkezés után. Az igazi ajándék azonban az volt, amikor az állomáson várakozók között felfedezhettük izgatottságtól kipirult, jóságos arcát. A pandémia első éve vitte el édesanyámat. Nem a járvány – közvetve, sok sorstársával együtt mégis ő is annak az áldozata. Mióta elment, a nyaralásról is kicsit nehezebb hazajönni. Pedig tudom: nem minden szivárvány szemmel látható.
(A rovat korábbi történeteitől eltérően ezúttal a kérdező és a mesélő személye ugyanaz. Amolyan belső beszélgetést osztottam meg olvasóinkkal egy mindannyiunk számára ismerős helyről, a tovatűnő és visszatérő emlékek pályaudvaráról.)
