Szívünk megszentelve az örök honvággyal

(Kerekes Mihály hazavágyó lelke)

Munkaszolgálati emléklap. Ezerkilencszáznegyvenkettő júniusának huszonkettedike szerencsétlen emlékű lesz egész életünkben.

Jött a behívónk munkára. Bizonytalan időre a messzi Regátba. Nem volt elég, hogy az ősszel két hosszú hónapra maradt a nehéz munka szegény családunkra. 

Újra otthagyni feleségeinket, árván maradt gazdaságunkat, apró gyerekeinket... Akiknek még fürdeni, játszani kellett volna, édesapa hiányában be kell állnia a sorba. Hogy kapával, gereblyével, s később a sarlóval birkózzanak az elkésett munkával. Ők éjt s napot egybetéve küzdenek, hogy valahogy helyettesítsenek. Addig annak gyűjtjük gabonáját, aki alig tartja számon sok-sok millióját. A mi búzánk odahaza hogyha ki is pereg, az se baj, csak itt serényen gyűjtsük a kévéket. Ha a kukoricánk kapálatlan marad, azér fejük se fáj, csak vágjuk a búzájukat. Le is vágtunk annyit, ha rakásban volna, egész vármegye belőle dúskálna. S mind e sok munkáért mi lett a jutalmunk? Olyan koszt, hogy szinte éhen halunk. Reggelire nem kaptunk csak száraz kenyeret, akkorát, mit odahaza adnak egy gyereknek. Zúgolódunk a fösvény gazdának, tán egy kis tejjel is szolgálna, s emellett még a krumplilevest is hideg puliszkával esszük. Ha nem bírja  a gyomra, vacsorája lesz puliszkához hagyma. 

De egyebekkel is meg kell barátkozni, tolvaj társasággal együtt táborozni. Mert a gazda minket sem becsült ám többre, s ahol csak tehette, mindig éreztette. Kenyeret is csak úgy készíttet számunkra, hogy a sütést Mihály magára vállalja. 

Szomorú rabságunk ez első tíz napja semmi jót nem hozott tehát a számunkra. Azt gondoltuk, rosszabb már nem is lehet, s imádkoztunk, bárcsak változtatnánk helyet, de amikor végre az bekövetkezett, átkoztuk a sorsot, mely ide vezetett. 

*

Betegen hevertem égető lázban, ráragadt a nyelvem a szájpadlásra. A fertőzött vízből nem mertem inni, nehogy kórságba találjak esni. Átkos maláriám alig bírtam el, ha más is fellép, halálba cipel. Bátor földijeim, akik gondoztak, fejüket sem látták, úgy aggódtak. Mihály tejet követelt gonosz gazdánktól. András kenyeret szelt szűkös adagjából. Egyik vizet hozott, a másik betakart, rajtam segíteni mindenikük akart. 

Csakhogy akkora volt már a betegségem, kevés könnyebbülést nyújthattak csak nekem. Gazdánk, kinek módjában állt volna, hogy egy kis enyülést nyújtson a számomra, házőrző kutyáját is többre becsülte, mert annak a kosztját mindenkor kiküldte, de az én részemre azt a pohár tejet csak akkor adta, ha valaki érte ment. És ahogy itt szokás, hangos civódással, kierőszakolva durva szóváltással. Ha nem lett volna, ki értem veszekedjék, ami betegnek jár, soha el nem küldik. 

*

A hadifoglyok közt is már sok a beteg,   nem engedik, hogy kórházba vigyenek. Beadnak valami kék színű pirulát, hogy csendesítse a rettenetes lázt... Sikerült is aztán a hatodik napra kimenni a kúthoz egyedül magamra, addig egyhuzamban ki nem mozdulhattam. Ha került ki adjon vizet, úgy ihattam. Szerencsémre volt egy becei barátom, Katona János, ő volt a jólelkű ápolóm. Ő adott vizet és később főzött teát, ha ő nincs mellettem, rosszul lábalom át. Áldja meg az Isten őt s a többieket, kik nehéz sorsomban rajtam segítettek. Segélje is haza családjuk körébe, találkozzunk újra, a téli időbe, egy kancsó bor mellett, felejtsük azokat a gyötrő regáti átkozott napokat.

*

Szomorúságomnak nem lesz teljes sora, ha nem emlékezem szegény kis szamárra, ki naponta  kétszer hordta ételünket, messziről cipelve, s az ivóvizünket. Annyira vártuk a közeledését, mint a gyermek várja anyja érkezését. Annak a szegénynek nem volt egy perc nyugta, akárki szomjas volt, mindjárt hámba fogta. Olyan ott a kutak szerkezete, dróttal kell kihúzni a vedret belőle. Ennek a végén egy olyan kis hám állott, amit a szamárra bárki rádobhatott, s a szegény csacsinak tetszett vagy nem tetszett, ki kellett rángatni mindig a nagy vedret.

*

Ilyen keservesen teltek a napjaink, és éppen így éltek többi barátaink... Egy szép napon aztán tovább már nem bírtuk, szerszámainkat a földre hajítottuk!

Altisztünk sietett a parancsnokságra, nehéz helyzetünket ottan előadta. Mert a huncut gazdánk már azt találta ki: nem lesz több kenyér, mert nem tudjuk megsütni. Pedig csupa-csupa árpalisztet adott, holott a hambárja dusztig dugva állott olyan finom liszttel, mint a leesett hó. Abból ritkán adott a kötélrevaló!

Mégis, ha meglett az árpa módja adva, elég jóízűre sikerült cipója. 

Gaz gazdánk nem enged a régi szokásból, nem szabadulhatunk meg a puliszkától. 

*

A cigányokkal  is egy sorba tettek, fogoly „oroszokkal” is összekevertek, igaz, hogy ezek éppen, mint mi magunk, odahaza  hordták kisebbségi sorsuk. Itt legalább velünk egyformák lehettek, különbséget köztünk semmiben sem tettek. Ha fölkelt reggel a nap arany sugára, szomorúan néztek a messzi tájra. Tudták, arrafelé van a szülőföldjük, arra van Turkesztán bőven termő földje, mézédes dinnyéje s habfehér kenyere.

– Mi, akik megjártuk a világháborút, az idegenséget ott megtapasztaltuk. A nap irányába könnyes szemmel nézünk, arra van a kedves, drága szülőföldünk.

*

Nehezen küzdünk meg az idegenséggel. Ha rossz is a sorunk, és másnak dolgozunk, bár azt ne kellene mindennap hallanunk:  „Kár volt a magyarnak meg is születnie!”

Mintha ez a népség tőlünk nem élhetne... Mi nem kívánkozunk az ő Regátjába, őt hozta bocskora szép Erdélyországba.

Ha csak meghallanak magyarul beszélni, még a kisgyerek is el akar tiltani. Csakhogy mi ezekhez hozzá vagyunk szokva, s nincs az a hatalom, amely eltilthatna. Ha észrevesszük, hogy bántja a fülüket, még inkább használjuk szép anyanyelvünket.

*

Berendelnek végre Giurgiuba minket. Katonásan osztják napi élelmünket. S hogy éppen ne kapjuk egészen hiába, a városnak adnak minket közmunkára.

Ám ez olyan volt, hogy a dologtól bátran mindenki alhatott rendre szép sorjába. De nem fog az álom, bárhogy van időnk rá, mindenki inkább az utat választaná. Hogy haza mehessen kedves családjához, kényszer miatt hagyott kis gazdaságához. Bár az állomáshoz oly közel ne volnánk, hogy a mozdony visítását ne hallanánk... Így gyakran sóhajtjuk: „Istenem, Istenem, könyörülj üldözött, viharvert népeden!

Add meg a jobb sorsot nekünk, ami után buzgó ima száll fel százezrek ajakán, hogy megérhessük még azt a boldogságot, békén neveljük fel a mi kis családunk...”

*

Szomorán hallgatjuk a gőzmozdony sípját, véges-végig járva a giurgiui utcát. Minden pillanatban azon jár az eszünk, mikor láthatjuk meg kedves szülőföldünk. Meg van telve szívünk az erős honvággyal, mint a madár, mikor fészke felé szárnyal.

*

Megjött végre a várva várt rendelet, mely  köztünk ötvenet hazaengedett. Holnap reggel az első vonattal én is hazamegyek az első transzporttal. 

A fekete gőzös visszavisz hazámba, boldogan tekintek az ismerős tájra, mit szívembe véstem még gyerekkoromba: „Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni, szép Magyarországot nem pótolja semmi.”

Mikor megérkeztünk hajnalban Enyedre, minden barátomtól szépen elköszönve indulni akartam az én kis falumba, de mintha valaki fejbe vágott volna, gyilkos maláriám újra jelentkezett, a lábam egészen földbe gyökerezett. Alig tudtam azt a pár lépést megtenni a legelső padig, hogy le tudjak ülni...

Múlik a láz, de azért mégis betegen indultam el, nagyon lassan és igen nehezen, hogy végre meglássam kedves családomat, feledtessék velem a kínos napokat, mit elszenvedtünk mi ott a vad Regátba, annak a jó Isten a megmondhatója.

*

„1942 nyarán Felenyedről egy csapat magyar férfit katonai behívóval munkaszolgálatra visznek a Regátba, akkor, amikor itthon is nagy szükség lenne a munkájukra.

Aki érzéseinek hangot ad, és papírra is teszi, annak a neve Kerekes Mihály (Gergelyé). 

Két év után a sors csapása ismétlődik. Behívó »koncsentrára« – Gyulafehérvár, Barcaföldvár...

Irány Szibéria. Onnan azonban nincs visszaút. Kerekes Mihály hazavágyó lelke valahol a végtelen mezőkön bolyong – mindörökre  vigasztalanul. 

Kerekes Péter, Marosvásárhely”