Szlovákok és magyarok a huszonegyedik században
2016-10-28 12:36:37
- Kaáli Nagy Botond
A legkisebb lépés – ez volt a címe annak az irodalmi-közéleti tematikájú estnek, amelyre kedd este került sor a Kultúrpalota kistermében
A legkisebb lépés – ez volt a címe annak az irodalmi-közéleti tematikájú estnek, amelyre kedd este került sor a Kultúrpalota kistermében. A Kós Károly Akadémia és a Látó szépirodalmi folyóirat által szervezett előadáson, beszélgetésen számos hazai, szlovákiai és magyarországi vendég vett részt, nem véletlenül: a két tematikus részre tagolt rendezvény első „felvonásában” Szlovákok és magyarok a huszonegyedik században alcím alatt Markó Béla beszélgetett Szigeti Lászlóval, míg az est második fele Mai szlovák irodalom alcím alatt zajlott Láng Zsolt moderálásával. A két rész témái: a szlovák–magyar kapcsolatok, illetve a szlovákiai irodalom.
Mint azt felvezetőként Markó Béla elmondta, Szigeti László a Kalligram könyv- és lapkiadó igazgatója, szerkesztő, író, publicista. Kitüntetései között van egy magyar tisztikereszt, a cseh Masaryk-érdemrend fokozata és a Lengyel Köztársaság lovagi keresztje is. Ennyi állam kitüntetése kivételes, úgy, ahogyan a munkássága is – összekötő személyiségként ismerik a kelet-közép-európai térségben. Ahogyan igazgatójának tevékenysége, úgy a Kalligram is hidat képez országok és népek között.
– A politikának és a kultúrának is részese vagy. Ebben a térségben melyik a megfelelőbb híd? – tette fel első kérdését Szigeti Lászlónak Markó Béla.
– Ebben a térségben ez a két dolog évszázadok óta jobban összekeveredik, mint a fejlettebb országokban. A diktatúra alatt nagyon bonyolult volt ez a szövődmény, ma már nem az, mert a politika Európának ezen a felén teljesen marginalizálta a kultúrát. Ami a híd szerepét illeti, én gyerekkoromtól kerültem a verekedéseket, az ütközéseket – a focit kivéve. Mindig az volt a vágyam, hogy kerüljem a konfliktusokat és összehozzam az embereket. Tudom, hogy ez csak egy lépésnyire van az opportunizmustól, de nem hiszem, hogy mielőtt az opportunista látásmódig eljutnánk, ne lenne helye a normális lépéseknek is. Azt látjuk, hogy a nagyvilágban az olyan kategóriákat, mint például az etnikum, felváltotta a regionális látásmód. Kik, milyen entitások, identitások élnek egy régióban? Ez a kérdés, és idővel rájöttünk arra is, hogy ha etnikailag közelítünk ezekhez a dolgokhoz, abból mindig ideológia születik, és az ideológia mindig torzít.
– Mi, erdélyi, vajdasági, szlovákiai magyarok, különböző helyeken élünk, és nem ismerjük sem egymást, sem az egymás kapcsolatait. Ez hatalmas pazarlás, mert nagyon sokat tanulhatnánk egymástól. Milyen állapotban van az a Kelet-Közép-Európa, amelyben élsz?
– ‘89 maga volt a remény, azon remény, hogy ellent tudunk mondani a szovjet hatalomnak. Milan Kundera 1984-ben tévedett, amikor azt írta, hogy Közép-Európa majd a kulturális és szellemi potenciáljával példát mutathat a Nyugatnak. Nem mutattunk példát, sőt, nem tudjuk működtetni a nyugati típusú demokráciát. Abban is tévedett, hogy Közép-Európát összetartja a szovjetellenesség. A pillanatnyi helyzet az, hogy két ország is az orosz birodalmi törekvéseket támogatja, valamint jelen vannak a terület-visszaszerzési koncepciók. Magyarország és a Fico kormányzata például egy csomó dologban egyetért, másban nem. A lengyelek csak történelmi hagyományaik miatt nem szimpatizálnak nyíltan az orosz rendszerrel. Kulturálisan nem hiszem, hogy Közép-Európa a Kundera által feltételezett szellemi potenciált érvényesítette volna. Nincsenek diadalittas, nagy sikereink. Közép-Európának, úgy érzem, az a vágya, hogy mások legyünk, különbözzünk. De ez traumát tükröz: nem akarjuk elfogadni azt, hogy a keleti kultúrához tartozunk. Ezen tagadás egyrészt azon félelemből táplálkozik, hogy nem akarunk a Nyugat lenni, másrészt az önmagunk csődjétől való félelelem is élteti.
– Az identitásunkat mások ellenében határozzuk meg, ahogyan ezt mások is teszik. Szlovákiában is valószínűleg ez az identitásmeghatározás egyik fontos eleme. De ezt nem szabad valamiféle történelmi törvényszerűségként elfogadni, minden bizonnyal lehet változtatni rajta. Szét is fejlődhetünk, úgymond. A fősodor jelenleg a szembenállás – ennek jegyében határozzuk meg az identitásunkat. De ennek nem kell folyamatosan így történnie: például az itt jelenlévőkkel is megismertetjük a szlovákiai irodalmat, a budapesti könyvvásáron pedig a díszvendég Szlovákia képviselőit érdeklődésükkel lerohanták a magyarok. Marosvásárhelyen a Látó is kiadott egy szlovák számot, a Lector kiadó pedig egy fontos szlovák munkát. Persze, mindennek megvannak a maga kockázatai is. Hogy érzed magad ebben a helyzetben, valószínűleg sokszor üllő és kalapács között?
– Az lenne a legjobb, ha mindez természetessé válna, ha átnéznénk a határokon, amelyek mára teljesen nyitottakká váltak. Azt, hogy mikor ér el Közép-Európa oda, ahol a Nyugat tart, nem tudom. Nyugaton például számos vállalat vezetője úgy érzi, hogy szükségszerűen támogatnia kell a kultúrát, mert az neki úgyis sokszorosan visszajön munkaerőben. Nálunk a kultúrát az állam tartja el. Az identitások közötti legfőbb probléma a nemzetállami eszme, amely nem arra épült, hogy a létező entitásokat fenntartsa, hanem arra, hogy egybeolvasszon mindenkit. Nálunk a gyűlölet, az ellenszenv, a bizalmatlanság, a kétely működteti a közösségi tudatot, nem úgy, mint a világ fejlettebb részein. Most például milyen kollektív hazugságban élünk? 1989-ig ezt tudtuk: a legnagyobb közösségi hazugság a kettős beszéd volt: a közösségi és a magánbeszéd. Kant szerint külső és belső hazugság létezik. Mi az, amit ma nem merünk megnevezni, mert úgy érezzük, hogy úgyis reménytelen harcolni ellene? E reménytelenséggel pedig eljutunk ahhoz a végső következtetéshez, hogy az emberi életnek nincs értelme. Sokkal több dolog miatt nem merünk megszólalni, mint a diktatúrában, mert sokszínűbb társadalomban élünk, sokkal több információt kapunk. Mit rontottunk el? Hol vannak a törésvonalak? Hogyan létezik az, hogy nő a szegénység, hogy teljesen új társadalmi osztályok jönnek létre, miközben a klasszikus osztályokat – a munkásosztályt, a polgári réteget, az arisztokráciát – rég lerombolta már az új világ? Közösségileg sem tudjuk hova sorolni magunkat, csak az maradt nekünk, hogy magyarok vagyunk. Vagy románok. Vagy szlovákok. Egymás ellenében. Mik mindezeknek a pillérei? – tette fel a végső kérdést Szigeti László, majd az est második felében a szervezők további meghívottjai – Eva Andrejcakova, Deák Renáta, Demény Péter, Gálfalvi Ágnes, Görözdi Judit, György Norbert, Karádi Éva, Paszmár Lívia és Vida Gábor ültek a kisterem színpadán elhelyezett asztalhoz, amelynél Láng Zsolt beszélgetett velük a mai szlovák irodalomról.
