Az idei március 15-i évfordulót követően jelent meg két idézet egymás alá szedve az interneten. Az egyik idézett szöveget maga Petőfi írta 1848. április 19-én. „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét, s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk” – írta naplójában a legismertebb magyar költő. Alatta, mintegy a fentiekre (is) vonatkoztatva, Ady Endre 1910-es véleménye áll: „Esztendők óta folyik Magyarországon majdnem büntetlenül egy csúnya komédia Petőfi nevével Petőfi ellen. Petőfibe kapaszkodva ágálnak, sürögnek, gyarapodnak olyanok, akiket az a néhai isteni fiatalember, aki haragudni is jobban tudott, mint mi, ha velünk él, okvetlenül véresre ver. Rossz könyvek, farizeus beszédek, lelketlen ünnepek, lelkes üzletek omlanak és ömlenek. És egyszerre csak teljes vakmerőséggel már teljesen a magukénak hirdetik Petőfit éppen azok, akiket Pefőfi a legjobban utált. Népellenes urak, cifra reverendás papok s nagyurak galád szolgái jönnek elénk – Petőfivel. És azok, akiket Petőfi még jobban utált: a gyávák, az üres, hazug honfiaskodók, és mindenekfelett a rossz írók, a tehetségtelenek.”
Nos, mindannyian tudjuk, hogy Ady természetének, világszemléletének és írói életművének nem feltétlenül a kiegyensúlyozottság volt az erős oldala – ahogy a Petőfiének sem –, mégis megéri elmerengeni e két nonkonformista zseni szavain. Mert egyik sem vesztett aktualitásából 175, illetve 113 esztendő elmúltával sem. És a március 15-i eseményeket figyelemmel kísérve, némileg igazat adhatunk Adynak – nem arra reflektálva, hogy kiket minek minősít, hanem arra, hogy szűk két évszázad elteltével milyen kép maradt meg bennünk Petőfiről, milyen brutális közhelyekkel operál a felszólalók nem kis hányada (szerencsére nem mindenki, tegyük hozzá). Hiszen a ma emberének első, fellebbenő képe Petőfi nevének hallatán valószínűleg egy óriási talapzaton álló, de kis méretű, vékonydongájú szoboralak, harcias kisterpeszben, egyik kezében kivont kardot, a másikban könyvet szorongatva, amint kackiás bajusszal, agresszív tekintettel mered a semmibe, a cári seregek elleni kamikaze-roham előtti utolsó másodpercben. Mögötte pedig ott a képzeletbeli had, a hősök serege, akik éppen az egyik költeményét zengik a képzelet tájain. Ez az a kép, amelyet kialakítottak bennünk a farizeus beszédek és lelketlen ünnepek szószólói az elmúlt századok során. Ez az a kép, amelyet sugallnak mindazon rendszerek talpnyalói, akik mindannyian a saját értékrendjükhöz igazították Petőfi meg nem alkuvó alakját és költészetét, és ily módon meghamisították azt. Ez az a kép, amelynek okán a mai fiatal generációk képviselőinek nagy hányada nem látja és nem érti Petőfit, a költőt, aki már le sem tudja vetkőzni szobor alakját, nem tudja letenni kivont kardját, és nem tudja elküldeni a kedves szülői szervbe mindazokat, akik ezt a képet megteremtették. Mert már nem tudja elmondani, hogy ő nem ilyen volt. Ez nem ő volt. Persze, maradtak fenn források, hiteles adatok, nem is kevés. Ha a szónoki beszédek háttérben maradó szerzői egy kicsit utánanéznének, talán nem kellene ugyanazon, folyamatosan visszatérő, nyomorú közhelyek sokaságát hallgatnunk minden évben. Ha valaki beszélne például arról, hogy mekkora forma volt Petőfi. Mekkora zseni és milyen kibírhatatlan személyiség. Hogy milyen odaadással ápolta a karrierjét és a saját maga által saját magáról kialakított képet (a magyar nép szegény fia a semmiből a csúcsra tör versus igazság, azaz a gazdag, többszörösen vállalkozó – igaz, később elszegényedő – atyafi lelkesen és alaposan kiiskoláztatott gyermeke késő tinédzserkori dackorszakában vándorszínésznek áll), hogy mindannyian a szegénységét hangsúlyozzák, miközben tudjuk, 1848-ra mai szemmel nézve és mai árfolyamon számolva nagyon-nagyon magas honoráriumokat kapott; hogy arról senki sem szól, hogy amikor képviselőjelöltnek állt, a nép majdnem agyonverte, hogy a seregből eltanácsolták viselkedése miatt, hogy sokkolta a róla készült, egyetlen dagerrotípia (a „fénykép”, amelyet mindannyian ismerünk, nem volt elég eszményi ahhoz a képhez képest, amelyet terjesztett magáról), hogy hirtelen természete miatt számos ellenséget szerzett, és hogy – mindezek ellenére – mégis képes volt a forradalom emblematikus alakjává válni, olyan személyiséggé, akit azok is tiszteltek, akiket nem szeretett és akik nem szerették őt. Mint említettem, rengeteg forrás maradt fenn minderről – csak utána kellene nézni. És akkor végre leszállhatna a magas talapzatról ez a kolerikus, nyughatatlan, naiv és idealista zseni, holtában is élő emberré válhatna, mondjuk Kossuthhoz és Görgeyhez hasonlóan. Hiszen utóbbiak esetében mára kezd köztudottá válni az, hogy Kossuth – politikusi zsenije és a forradalom utáni showman-szerepe mellett – finoman szólva is rendkívül megosztó személyiség volt, a megvádolt és hosszú élete hátralévő részét e vád terhe alatt leélő Görgey pedig nem áruló (ahogyan épp Kossuth terjesztette róla a kényelmes emigrációban), hanem éppen annak az ellentéte, számos honvéd életének megmentője. A mi forradalmunkat emberek robbantották ki, emberek vívták és emberek veszítették el. Azzal, hogy ezt tudatosítjuk, értékükből, szerepükből nem vonunk le semmit. Ne alkossunk emlékművet belőlük, mert a hamis eszménykép olyan, mint a szobrok, amelyek róluk készültek. Amelyek inkább jellemzik azt, aki készíttette őket, és nem azt, akit ábrázolnak.
Időtállóak. Köztudatot befolyásolók. Élettelenek. Elidegenítők.
