Valamelyik nap szembejött velem egy mém az interneten, hozzá jól passzoló fotóval, de a szöveg kép nélkül is kiadja. – Valaki: Istenem, kérlek, add, hogy a 2024-es év jobb legyen, mint az idei! Isten: Srácok, ti még léteztek??!
Röhögtem egyet rajta, de szomorú nevetés volt, és ugyan nem késztetett arra, hogy most, a csonka hét közepén újrafussuk a múló évet, gondolatbeli mérleget készítsünk, levonjuk a tanulságokat és következtetéseket, de azért elgondolkodtató, hogy a napi boldogságok és szomorúságok mellett mennyi minden történik világszinten is egy pár esztendeje – traumák sorozatát éltük és élik át világszerte. Persze, hála Istennek (aki döbbent arccal csodálkozik, hogy még létezünk) nem a világháborús időszakok szintjén, arra, remélem, többé soha nem kerül sor, és nem is az elmúlt fél évszázad honi diktatúrájának nyomása alatt, de jött válság, jött világjárvány, kitört a szomszédunkban egy nyolcvan éve nem tapasztalt európai háború, amelyre az egész világ árgus szemekkel figyelt. Majd nem figyelt, mert kitört egy másik a Közel-Keleten, az is hasonlóan (világpolitikai szinten talán még jobban) megosztó, ismerősök ugranak egymásnak az ellenkező, megszentségült tényeknek vélt véleményeik miatt egy olyan kérdésben, amelyben nekünk semmi szerepünk nincsen, és hangzatos vélekedéseink annyit érnek, mint a kocsmában könyökből a földre vert pálinka. Van, de semmi értelme. Főleg egymásnak esni miatta. Főleg ünnepekkor. És persze mindezek mellett ott a hazai realitás, az Erdélyben is gyökeret vert balkáni stíl és mentalitás és az ennek (is) köszönhető balesetek, halálokok, tragédiák sorozata.
Jövőre ez nyilván folytatódik. Az osztályterem lázadó ebadtája, az egészségügyi rendszer iskolafalait egykoron légkalapáccsal törő-zúzó covid beszelídült a hátsó padba, de az ukrajnai háború tart, még ha a sajtóvisszhangja irdatlan mértékben esett is, a gázai konfliktusnak pedig egyhamar ugyancsak nem lesz vége. És jövőre, ha szűkebb tájainkat nézzük, választások közelednek, megéri bekészíteni a pattogtatottat a spájzba, mert borítékolható, hogy élvezetes, egész estés rágcsálásoknak nézünk elébe, akár a közöségi médiában megjelenő kommentáradatot, akár a mindentudók közszereplési tévéshow-jait részesítjük előnyben egy-egy magányos estén. És ki tudja, hogy mi minden fog következni még? Természetesen senki, akinek pedig nagyobb a rálátása a dolgokra, az nyilván borúlátó.
Az új évig hátramaradt még négy nap, bulizzunk, partizzunk, carpe diem, hogy ha még egyszer kiszól a mémből az abban lakó, feledékeny Mindenható, akkor lássa, hogy mi, emberek legalább vigadunk a létezésben, és borúra nincsen ok.
Pedig lenne épp elég.
