Szolgálat

Szolgálat(készen) állt a piac közepén. Kopott bő tréningruháját úgy fújta rajta a szél, mint egy zászlót, mintha föl akarná kapni vele, s elvinni innen messzire. Máskor is itt áll piacnapokon, itt, középen, ahol jönnek-mennek az emberek. Közben ő is sétál, többször is elmegy melletted, s árulja kiskertje portékáit az évszaknak megfelelően. Tavasszal orgonát (három ágacskát befőzőgumival egybekötve), amíg elvirágzik a fa a háza előtt, zöldséget, fűszereket, mindenből egy keveset, ami elfér két szatyorban; nyáron virágokat, nefelejcset, violát, de ha nincs más, akkor teafüvet, ősszel is teákat, bogyókat, mindig van valami a kezében. Behajlított karjára felakasztja nejlonszatyorban, szépen előkészítve, csokorba kötve, vagy kis adagokban szortírozva az árut, másik, feltartott kezében pár szál vagy darab, mutatóban. Mindig így prezentál. Kicsi, törékeny, szelíd nénike, de arca szigorú, homlokába behúzott fejkendője alól kivilágít a kék szeme, s úgy fúródik beléd, hogy aztán napokig ott marad a kékje. Őt nem lehet nem észrevenni.

– Vegyen valamit – mondja, mikor elhalad melletted, s te veszel. Mindegy, hogy mit, csak veszel, hogy könnyebbüljél, mert valahányszor elhalad, s rád sugaraz kék szemével, megmozdul benned valami, furcsa szorongás kap el. Amit árul (bármi legyen az), a legjobb a piacon, s ezt Ő állítja szilárdan. Az almája, körtéje nem nyüves, pedig nem is permetezi soha (így mondja). Minden nagyon jó, finom, első osztályú. S a gyógyfüvek is. 

– Me’ csak én tudom, hogy hogyan kell szárítani, hogy szép színe megmaradjon – mondja büszkén. – Eccer biztos meggyógyul a gyomra tőle. – Nevét sem tudom, ámbár régi vevője vagyok, mindszenti néninek hívom, mert onnan jár be, s amit tudok, mindent megveszek tőle. Ahogy a piacra érek, mindig szembeötlik különös alakja, ám most a nagypénteki sokadalomban alig találtam rá, pedig ott állt a helyén, a középső sávon, szolgálatkészen, bő tréningruháját fújta a szél, de mintha sokkal kisebb lenne, mintha összement volna a tavaly óta. Behajlított karján a nejlonszatyor az áruval, tenyere vékony botra támaszkodott, a másik, kissé felemelt kezében egy üveg ecetes tárkony a tavalyról. Mire odaértem volna, megelőzött egy kedves, udvarias fiatalember, megvette a tárkonyt és két kötés fokhagymát is. Felderült az arca, mikor meglátott. – Vegyen valamit – mondta halkabban, mint máskor, fáradt volt az arca, s a kék szeme is bágyadt. Megvettem a hagymáját (abból volt több), hogy könnyebbüljön a szatyor (s a lelkem is). – Látja-e, hogy legyengültem – mondja, mint aki észrevette, hogy kutatom az arcát. – A télen kórházba’ is voltam, me’ rossz a vérem, B12-t kell adjanak most es, minden hónapba 4-et egyszerre, hogy erősödjek, azt mondta a doktor. Mikor kigyűl egy kicsi pénz, el kell járni, hogy felírják, s az is idő. De menyek, me’ muszáj, s a 80-ba es belémentem az a helyzet na – a pénzt két ujjal tréningfelsője zsebébe teszi. Valamit mondani szeretnék, de nem jön össze, látom, elnéz mellettem, azzal már lép is tovább, jelezvén, hogy sok beszéd szegénység, az idő drága , s az üzlet az üzlet. Nem állom útját, továbbmegyek én is, de nem tudok szabadulni tőle. Fél óra múlva még ott van, murok, fokhagyma még van, mutatja. Nyújtok még egypár lejt. – Ennyiért nem adhatom a murkot – mondja szigorúan, 8 (az üzletben negyedéért megkapod). – Nem a murokra van – felelem, csak az előbbi hagymába még bepótolnék egy keveset. – Akkor jó –, és felderül az arca ismét, s ezért a kis pluszért nagy hálálkodással beajánl a Jóisten áldásába. – Még csak egy kicsi van, biztatja magát –, s mehetek haza. Ha kijönne a B12-re való, s még egy kicsi báránkahúst es vehetnék, erőst jó lenne, me’ úgy szeretem. – Hánykor megy a busza? – kérdezem, hogy szóljak valamit. – A busz-e , hát ki menyen busszal? – nyomja meg a kérdést, s büszkén feltartja a fejét. – Hát a busz pénzbe kerül, mit gondol maga, ott van a jó bicikli, azzal járok bé. Jövet nem es lenne semmi baj, me’ felpakolok mindent, felülök, hajtok egy kicsit, 8 km-t, egyenesen lűtőre, pont ide hoz bé. Csak amikor haza kell menni, akkor má nem tudok felülni, csak tologatom szépen öregesen, de akkor má’ a neccek üresek. 

Most se tudok szólni, csak bámulok magam elé, mint egy döglött csuka. A 80 évére s a 8 km-re gondolok az erős szélfújásban. Mintha kiírnák az agyamban egy filmkockára, hogy No comment. Hiába akarunk, vannak esetek, amikor nem tudunk segíteni, ha minden áru megvevődik, akkor sem, sem pénzzel, sem semmivel. Néha csak azért mutatkozik meg nekünk egy sors, hogy tanuljunk belőle. Egész nap ott volt előttem az arca, s a ráíródott szelíd jó remény, hogy futja majd a B12-re s egy kicsi bárányhúsra is. Ha behunytam a szemem, ott állt előttem kis terpeszben, baljával a vékony botra támaszkodva az erős szélfúvásban, jobb keze két ujjával egy kötés fokhagymát tartott fölfelé, mint egy csokrocska virágot.

Bogdán Emese