2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés a 60 éves Fekete Pál szobrászművésszel, Székelyvécke polgármesterével

– Mielőtt rátérnénk művészi pályádra és polgármesteri tevékenységedre, kérlek, mondj néhány szót a faluról, ahol élsz.

– Székelyvécke kb. 40 kilométerre fekszik Marosvásárhelytől, a Zsákod-pataka völgyében, amely Gyulakutánál ömlik a Kis-Küküllőbe. Első írásos említése 1319-ből való: Weichkefew néven. Korábban unitárius falu volt, amely 1720-ban rekatolizálódott. 1910-ben 839 lakosából 830 magyar volt. 1992-ben 462 lakosából 453 volt magyar. 

– Ebben az „egykés” világban jólesik kimondani: tízgyermekes család 8. gyermekeként születtél Székelyvéckén. Milyen volt a gyermekkorod? 

– Szerencsésnek mondhatom magam, hogy szüleim bevállaltak tíz gyermeket; hihetetlen jó érzés ekkora családhoz tartozni. Ezt próbálom a gyerekeimnek is átadni: a nagycsalád összetartozik. Ennél nagyobb ajándékot nem tudok elképzelni! Székelyvéckén születtem 1964. január 24-én, itt jártam I–VIII. osztályba, azután kerültem Erdőszentgyörgyre, középiskolába. Elég szűkös világban éltünk, szegénység volt. Apámék nem tudtak sokat segíteni anyagiakban, de annál többet adtak nevelésben, ezzel mentünk ki a nagyvilágba. Bármely völgybe megyek vagy dombot látogatok, mindegyikhez köt valami emlék. Ágat hordtunk, kapáltunk, kendert, lent nyűttünk, nyáron dolgoztunk a mezőn; szép, felhőtlen gyermekkorunk volt. Én már csak úgy tudok visszaemlékezni anyámra és apámra, mint két szentre. Inkább csak a szép dolgok maradtak meg. Az iskolában nem voltam nagyon jó tanuló, annyit tanultam, amennyi épp kellett. Mindig azt tartottam, hogy a szüleim büszkék a gyerekekre, és ezt éreztem is. Apámnak voltak nagyon jó mondásai, többek között: fiam, ami rád marad, azzal úgy gazdálkodj, hogyha majd túl találkozunk, ne kelljen lesüssed a szemed. Vigyázz, fiam, hogy kinek mit ígérsz, s ha véletlenül kezet adtál rá, azt úgy vedd, hogy aláírtad. Én ezekkel indultam a nagyvilágba.

– Hol jártál középiskolába? 

– 1978-tól ’82-ig jártam Erdőszentgyörgyre, s engem nagyon megfogott Simon Alpár tanár úr embersége, emberismerete, tanári mivolta. Ő volt az osztályfőnököm, sokat tartózkodtam nála, és neki köszönhetem a későbbi munkahelyem. 

– Mikor „találkoztál” az agyaggal? 

– Ha hiszed, ha nem, nem itthon, a véckei suvadásos, agyagos helyeken, hanem Sop-ronban, 2000-ben. Akkor ott gyűlt össze a nagy család szilveszterezni Éva nővéremnél (Kálmán Éva szobrászművész – szerk. megj.) Ő a makfalvi Vass Áron bácsinak volt a tanítványa. Rengeteg bivalyt készített. 2000. január 2-án véletlenszerűen vettem agyagot a kezembe, s meglepődtem, hogy milyen könnyen lehet bánni vele; puha, sima, tenyérhez való. Megfogom az agyagot, és három-négy nyomással alakot lehet formálni belőle. Az első dolog, amit készítettem, egy emberfej volt. Hazajöttem s szinte naponta készítettem egy-egy figurát. Jött a nyári kiállítás a várban, s közben meglátogatott Nagy István színművész, aki azt mondta: gyere, vigyük el, mutassuk meg ezeket a munkákat egy szakembernek. Ez Hunyadi Laci bácsi szobrászművész volt. Bedobtunk hat-hét szobrot az autójába, és elmentünk hozzá. Nézte-nézte, forgatta, s közben pipázott. Egyszer azt mondta: ezt csinálni kell! Biztatásnak vettem. 


Fekete Pál
    Fotó: Nagy Tibor


– Mit ábrázolnak a szobraid? 

– Emberi érzéseket. Fáradtságot, vidámságot, szomorúságot, megcsalást, pihenést, meglepetést, szombat esti fürösztést stb. A székely ember mindennapjait próbálom megfogni hol örömében, hol bánatában, a tánctól egészen a kukoricafejtésig. Voltunk olyan kiállításon, ahol ugyanarra a szoborra az egyik ember azt mondta, hogy vidám, a másik meg azt mondta, hogy szomorú. Akkor döbbentem rá, hogy ugyanaz az alkotás mennyire más és más érzéseket támaszt a nézőkben. Kinek milyen a lelkivilága…

– Hol volt az első kiállításod?

– A várban, 2000 nyarán, a Marosvásárhelyi Napok keretében, közel a Kedei Zoli bácsi Várlak terméhez. Rögtön jött a következő kiállítás a Bernády Házban. Ez volt az első egyéni kiállításom. Hunyadi Laci bácsi mutatott be a közönségnek. Többen jelezték, hogy hasonlóságot látnak a Benczédi Sándor szobraival. Ezek egy picit „benczédisek” – írta a sajtó. Akkor nem ismertem a Sándor bácsi munkáit, azután szereztem meg a könyveit, és kezdtem tanulmányozni a munkásságát. Meglepően sok szobrot készítettem, amelyeknek a témája az övéihez hasonló. Többek közt: mulatozás, tehénvásár, rőzsehordó asszony, komák, kukoricafejtés, szalonnázó, kenyérszelő... 

– Mikor pattant ki az ötlet, hogy szülőfalud régi, lerobbant házait jó volna felújítani, rendbe tenni?

– 2006-ban. Ez úgy kezdődött, hogy szobrászkodásom idején sok jó kapcsolatom alakult ki, sok emberrel ismerkedtem meg, sokan jöttek a falunkba. Meglátogatott egy magyarországi orvos, aki azt mondta: jó volna ezeket a régi parasztházakat felújítani, átmenteni az utókornak. Felfigyeltünk az ötletre. Valóban sok lakatlan, régi, 19. századi ház van a faluban, amiben már nem laknak, mert elköltöztek vagy kihaltak a tulajdonosok. Enyészetre voltak ítélve. Ezek a házak egyformán hordozzák mind a székely, mind a szász építészet jegyeit. De nemcsak a házak, a kapubejáratok, az utca felőli frontelzárások megoldásai is. Nézd, ott vannak az építkezési évszámok az utca felőli oromfalakon: 1857, 1893, 1909, 1950 stb. Más és más korszakok építészeti remekei. Ezt akartuk átmenteni az utókornak, s hogy sikerült is, ez nemcsak az én érdemem, hanem több ember áldozatos munkája. Nem úgy veszem: jaj, istenem, milyen nagy dolgot tettünk, hanem örvendek, hogy összejött, megvan, s a világ csodálhatja: a székelyvéckei magyar közösség nem engedett letűnni/elveszni egy széles történelmi korszakot. Ez a mi világörökségünk!

– Beszéljünk a polgármesterségről is. Mire vagy büszke, hogy megvalósult az elmúlt évek során?

– 2008 óta vagyok Székelyvécke polgármestere, ami 16 évet jelent. Arra vagyok büszke, hogy amire lehetőség adódott, igyekeztem megvalósítani. Rendbe tettük a középületeket, az utakat, a közvilágítást, pályáztunk, nyertünk. Pályázás nélkül ma nem lehet sokra menni, ez nagyon fontos. Ha jó irányba tudod terelni a pozitív dolgokat, akkor szép eredmény születik.

– Székelyvéckén működik egy falumúzeum, ami szintén a te nevedhez köthető. Mi van benne, milyen céllal létesült?

– Egy régi, lerobbant, múlt századbeli parasztházat sikerült megvásárolni, ebből alakítottam ki a székelyvéckei tájházat. Van egy hagyományos baromfiudvar, a házat korabeli használati tárgyakkal rendeztem be, kezdve a szövőszéktől a fali varrottasokig (több darab is); tisztaszoba, csikókályha, paraszti evőeszközök, kendermegmunkáló eszközök, szőttesek, kézimunkák és a faluból összegyűjtött régi emlékképek, tárgyak. Az idelátogatók különös figyelmébe ajánlok egy szerelmes levelet, amit egy székelyvéckei leányzó írt háborús időkben babájának. Csodálatba ejtő az érzelmek őszinte és esztétikus kifejezése. 

– Beszéljünk a faszobrászatról is… 

– Ezt a munkát is nagy élvezettel végzem, bár az én szobraimban nincs arányosság, nincs megtanult dolog, nekem nem tanították az anatómiát. Engem az élet tanított. Én megfogtam a fát, és elkezdtem ütögetni, faragni. Az én stílusomat nem akarom eladni, másokra erőltetni. Meg tudom csinálni, hogy a szobor mosolyogjon vagy szomorú legyen, vagy élethelyzetet fejezzen ki. 

– Mit jelent számodra a vadászat?

– Kb. 20 éve vagyok vadász. Itt is vallom, hogy a túlkapás, a túlzás semmiben sem jó. Nem szeretem, ha a vadászat a gyilkolásról, a fitogtatásról szól. Apám is vadászott. Azt tartom, hogy a természetben eltöltött idő nem hiábavaló, hagyni kell, hogy hasson rád. 

– Milyen hírességek fordultak meg Székelyvéckén?

– Név szerint nem akarok senkit felsorolni, mert sértő lenne, ha valaki kimaradna. És jogosan! Inkább azt mondom, hogy azok jöttek, akik jóindulatúak, szeretik a magyarságot, a nemzetet, ott van szívükben a megmaradás reménysége. A cél inkább az volt, hogy a fiataloknak olyan magot vessünk el, ami meggyökerezik, kihajt, s ki tudja mikor milyen gyümölcs fog ebből teremni… Olyan értéket adni át nekik, ami segíti őket a jövőben.

– Úgy tudom, hogy Székelyvéckének állandó kiállítása van.

– Amire büszke vagyok, az a Melocco Miklós szobrászművész által készített Megfeszített Jézus. Ez a Zsíros-hegyen lévő kápolnában található, ahová a székely kálvária vezet. Kincseink a Petrás Mária által készített kerámiák, a Magyar szentek és a Babba Mária. Ezek a templom körüli falban vannak kiállítva. Szülői házamban vannak a saját munkáim kiállítva, ezeket bármikor meg lehet tekinteni.

– Hogyan épült fel a kápolna, amely a falutól keletre fekszik, a Zsíros-hegyen?

– Gondoltam egy merészet: Erdélyben még nincs olyan kápolna, hogy a hozzá vezető 14 stáció székely kapukkal legyen kirakva. Ha ki akarunk jutni a kápolnához, ezek alatt kell felmenni úgy, ahogy Jézus tette nagypénteken. Tehát van 14 kapu, a tizenötödik a kálvária, a megfeszítés helye. Korábban a kápolna helyett egy kilátó volt, fából készült gyönyörű kézi munka. Utána való évben jött a kálvária építése, és rájöttünk, hogy a kálvária nem méltó befejezés a kilátóval, hanem oda egy kápolnát kellene építeni. 2015-ben a kilátót elköltöztettük egy másik hegyre, és megépült az Irgalmas Jézus kápolnája.

– Hogy néz ki a kálvária?

– A kálváriának – mint mondtam – 14 stációja van, s régi székely kapukból áll. A domborművek elkészítését a nővérem vállalta el. Ezek este ki vannak világítva, gyönyörű a látvány! Vettem Máréfalván egy szépen kifaragott, a századfordulóról származó nagykaput, és ez lett a tizenötödik: a golgota. Egy magyarországi család, amelyik elvesztette a lányát, a következő Ady-idézetet vésette fel az Az Úr érkezése című versből: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” 

– Kevés falunak van „kapuja”: azaz falukapuja. Mit jelképez?

– A falukapu 2011-ben épült. Kaptunk külföldről egy Mária-szobrot, úgy szerettük volna elhelyezni, hogy legyen egy kegyhely. Katolikus falvakban a faluszéleken vagy kegyhelyet állítanak, vagy szobrot. 2010-ben kész lett a kegyhely, s akkor jött az ötlet: jó volna egy kapu, egy szép falukapu. Tehát: Székelyvéckén székely kapu. Ezzel azt szeretnénk üzenni a faluba érkezőknek, hogy barátra, jószívű fogadtatásra találnak. 

– Kik Székelyvécke híres szülöttei?

– Csiszér András gazdálkodó, a falu krónikása, Birtalan Ákos volt turisztikai miniszter, Viski Árpád színművész. A művelődési otthonunk is az ő nevét viseli.

– Betöltötted a 60. évet. Mit fogsz ezután másként csinálni? 

– Semmit nem fogok másként csinálni, mint amit eddig csináltam. Semmi fogadalmam nincs. Van egy nagy szabadságérzetem, nagy a lelkesedésem, várom a tavaszt, hogy folytassam a szobrászkodást, igyekszem becsülettel elvégezni a rám háruló feladatokat. 

– Mesélj a családodról.

– Szerencsés embernek tartom magam, mert négy ép, egészséges gyermekkel ajándékozott meg az Isten. Pillanatnyilag nagy öröm számomra, hogy naponta találkozhatom a két unokámmal, akik itt laknak a faluban, velük együtt tudok lenni – ez hihetetlen ajándék. 

– Díjak, elismerések?

– Ezüst Fenyő díj az RMDSZ részéről, valamint Villánynak és Zamárdinak vagyok a díszpolgára. 

– Mit üzensz a mai fiataloknak?

– Merjük felvállalni magunkat! Vigyázzunk arra, amit elődeinktől kaptunk, és sáfárkodjunk kellőképpen vele. Semmi más nem kell! Azt mondják egyesek, hogy rossz a világ... Dehogy! Rosszul látod! Szeretném, ha az emberek nemcsak a pénz és a haszon felé fordulnának, hanem a jóindulat, az öröm, a békesség felé.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató