A Szovátán talált 500 éves rovásfelirat

Nagy érdeklődéssel olvastuk Ráduly Jánosnak, a magyar rovásírás egyik legjelesebb kutatójának a Szovátán talált edzőedényről szóló írásait (Az 500 éves szovátai rovásfelirat, Népújság, 2015. április 17., Még egyszer a szovátai rovásemlékről, május 15.)

Nemes Mihály a nagy háború idején

Nagy érdeklődéssel olvastuk Ráduly Jánosnak, a magyar rovásírás egyik legjelesebb kutatójának a Szovátán talált edzőedényről szóló írásait (Az 500 éves szovátai rovásfelirat, Népújság, 2015. április 17., Még egyszer a szovátai rovásemlékről, május 15.) A kiemelt figyelem nemcsak a kitűnő írásoknak, hanem magának az edénynek is szólt, mely sokszor került szóba szüleim, nagyszüleim beszélgetéseiben. Ugyanis az edényt anyai nagyapám, Nemes Mihály (1887–1978) geológus találta meg a Szovátához tartozó Felső-Szakadáton, és hosszú ideig féltett ereklyeként őrizték a család marosvásárhelyi, Mikes Kelemen utcai lakásában.

Geológus nagyapámat példaként emlegették a családban. Nyitott ablak mellett aludt, hajnalban kelt, rendszeresen tornázott, hideg vízben mosdott, zuhanyozott, és még nyolcvanéves korában is gyalog ment a húsz kilométerre levő Bedébe a családi földeken gazdálkodni. Mikor akkorára cseperedtünk, minket, unokákat is elvitt nyárádmenti túráira. A székely falvak ősi gyalog- és szekérútjait jártuk. Csodálatos erdőkben, kristálytiszta források mellett vezettek ezek a több évszázados közlekedési utak. Akkor sem vált unalmassá utazásunk, mikor leereszkedve a völgybe, poros, köves országútra jutottunk. Nagytata időnként lehajolt, és találomra felvéve egy kavicsot, mindent elmesélt róla: a kőzet nevét, összetételét, felhasználhatóságát. Mi, gyerekek fáradtságot feledve hallgattuk a meséket a fémeknek nevet adó titánokról, koboldokról, a hegyek kincseit őrző tündérekről…

Nemes Mihály egyik kedvenc kutatási területe a Szováta-, Sebesd- és a Juhod-patakok völgyein megközelíthető Görgényi-havasok voltak. Napokat, heteket töltött a hegyekben, erdei munkások elhagyott kalibáiban, esztenákon aludva. Így verhetett tanyát a felső-szakadáti elhagyott kovácsműhelyben is és figyelt fel a kidobott lomok között a rovásírásos edényre. Az edényt hosszú ideig őrizte vásárhelyi házában. Féltett kincsét megmutatta nagybátyámnak, Debreczeni László művészettörténésznek, aki elkérte és eljuttatta a székelyudvarhelyi múzeumba.

A Szovátán talált edényről szóló írásokra felfigyelt a Barangoló című filmsorozat stábja is, így Átyin Andrea Kata szerkesztő és Ábrahám Szilárd operatőr társaságában indultunk a neves tárgy lelőhelyének felkutatására. Fő segítségünk a Szakadát történetét jól ismerő Györfi Jenő volt.

Felső-Szakadát első tanyacsoportja a 18. század végén jött létre a görgényi uradalom hamuzsír-előállító műhelye körül. Alsó-Szakadát jó száz évre rá a 19. század végén alakult ki a Szováta-völgyi intenzív fakitermelés időszakában. Lakóinak többsége az 1900-ban létesített Éltető-fűrészgyár alapítása után telepedett le a Szováta-patak völgyébe. Legtöbbjük Selyéből és a Kis-Nyárád településeiből származott. Az intenzív fakitermelés, Éltető Albert fűrészüzeme, majd az itt létesített „fűzfagyár” idejében több kovácsműhely is működött a két Szakadáton. A faüzemek bezárása után a munka nélkül maradt településszéli kovácsok áttették tevékenységüket a helységek központi zónáiba.

Györfi Jenő visszamlékezése szerint a felső-szakadáti felhagyott kovácsműhely a mai Hosszú utca 140. szám alatti ház melléképületének a helyén állt. Tulajdonosa Kilyén Mózes kovácsmester volt.

A szovátai helytörténészek számára a legnagyobb kérdőjelet a rovásfeliraton lévő évszám, 1516 jelenti, mely jó hatvan évvel megelőzi a helység legelső, 1578-as írásos említését.

Szerencsére az edényen levő évszám egy perccel sem véníti fiatalos külsejű fürdővárosunkat. A Székelyföld legértékesebb közbirtokát a sóváradi (később szovátai) és a sófalvi (később parajdi) sóhegyek és a fölöttük levő, a görgényi uradalomtól Farkaslakáig húzódó hatalmas erdőség, a „Sóhoz tartozó havasok” képezték. Szováta kialakulástörténetével kapcsolatosan több megbízható írásos forrást is ismerünk, melyekből egyértelműen kitűnik, hogy 1576 előtt nem épültek házak a közbirtok marosszéki részén, így „Szováta mezején” sem! „…mely mezőnek Zovatha mezeje neve, kin soha falu nem volt, melyet ezelött való tisztartóknak idejében soha meg nem gondoltuk volna megszállani,…” – írta Kornis Mihály 1581-ben, Báthori István erdélyi fejedelemnek és lengyel királynak címzett folymodványában.

1576–78 között a sólopások visszaszorítására telepít családokat Báthori Kristóf vajda az addig lakatlan „Szováta mezejére”. „Istennek kegjelmefsegeből mij Szovata falva mikoron /az/ Niagij fagos Batorij Cristoph idejében megh/szallo/ttuk vala ezt az fzovata falvat” – olvashatjuk a szovátai elöljárók 1601-es telekbizonylatában (Álvt. Mv. Ősmarosszék iratcsomói, 5.). Az 1576–78 közötti telepítést elrendelő okirat nem maradt fenn, csak a falu 1578-beli lerombolása után, a „lakóitól elhagyott” Szováta újratelepítésére kiadott oklevelet ismerjük: 1578. szeptember 13-án Báthori Kristóf vajda kétéves adómentességet ígér a visszatelepülőknek (Magyar Országos Levéltár, Erdélyi Királyi Könyvek, I. 21-23).

Mint már említettük, Szakadát városunk legfiatalabb része. Első telepesei alig két évszázada jelentek meg a Szovátához tartozó tanyákon. Döntő többségük a Kis- és a Nagy-Nyárád melletti falvakból költözött a festői völgybe. Így nagy valószínűséggel az edény a Nyárádmente valamelyik településéről kerülhetett Szovátára. Ugyanakkor a Kilyén család hagyományai szerint őseik Vadadról telepedtek Szakadátra, így nem zárható ki neves edényünknek e helységből való eredete sem.