Szubjektív hangon a tényekről

Szász Endre festőművészről

(Folytatás a január 15-i lapszámból)

Visszatérve Szász Endrére, tény, hogy fantasztikus tehetség volt, öntörvényű életet élt, igazi bohém művész, akit diákkorában is csak a rajzolás, a művészet érdekelt. Apám szerint állandóan a hóna alatt volt a rajzfüzete, és ha egy érdekes arcot, jelenetet meglátott, azt azonnal lerajzolta. Több olyan rajza is van, amely egy-egy kitépett füzetlapon maradt meg (azok is, melyek apámat ábrázolják). Sokat megőrizhettek volna az osztálytársai – füzetlapokon, csomagolópapíron, piszkozatlapokon voltak ilyen skiccek –, ha tudják csibészes osztálytársukról, hogy világhírű művész lesz. Ma persze több ezer forintért lehet őket értékesíteni a magyarországi aukciósházakban. Ugyanis Szász Endre azon kevés festőművészek közé tartozik, akinek a műveit a legkisebb aukciós házak is felvásárolják.

Érdemesnek tartom megjegyezni, hogy Szász Endre családja ősi székely nemesi család, a híres szemerjai Szászokkal egy tőről fakad. A festőművész családja rokonságban áll azzal a híres szemerjai Szász Károllyal, aki a marosvásárhelyi református temetőben nyugszik, és az első független, felelős magyar kormány tagja volt (egyetlen erdélyiként). A család katolikus és református ága már a XVII. században elvált. Szász Endre felmenői római katolikusok maradtak. Amikor könyvet írtam id. Szász Károlyról, a két Bolyai barátjáról, ezt a tényt még nem tudtam, így a könyvemben nem említettem.

Osztálytársai, egyben apám osztálytársai, mesélték, hogy Szász Endre sohasem jött el egyetlen véndiák-találkozóra sem, pedig mindig meghívták.

1946-ban érettségiztek. Abban az időben rajzból is kellett vizsgázni. Apám nagyon gyenge volt ebből a tárgyból, és amikor a rajzvizsga volt, Szász Endre egy pillanatra odalépett hozzá, és egy vonalat húzott a készülő rajzra. Néhány perc múlva a felvigyázó tanár ránézett apám rajzára, és megjegyezte: ezt a vonalat nem maga húzta, mert attól a vonaltól az egész rajz értelmet kapott! Érettségi után elhatározták, hogy átszöknek a határon, melyet néhány hónappal azelőtt zárták le. Mivel apámnak Nagyváradon élt a nagyanyja és két nagynénje, ott próbáltak átszökni. Váradon meg is aludtak dédanyámnál, de olyan hírek érkeztek, hogy megszigorították a határőrzést, és éppen aznap lelőttek két próbálkozót. Mikor már közel voltak a határhoz, apám meggondolta magát, a pénzét és hátizsákját átadta Szász Endrének, és visszafordult. A festőnek sikerült átjutnia a határon. Főiskolai hallgatóként még vissza-visszalátogatott Marosvásárhelyre, és mindig apáméknál szállt meg, a Kossuth utca 26. szám alatt, de 1950 után már nem tért vissza Erdélybe. Talán 1989 után, egy Marosvásárhelyen forgatott film tanúsága szerint, mégiscsak megfordult ott.