Szüret, szüreti mulatság, szüreti bál

„Megérett a fehér szőlő, sej, haj”

Mind a fehér, mind a fekete szőlő az idén is megérett, már leszedték mindenütt, megvolt a családi vagy társas munkájú szüret, de a szüreti mulatság és különösen a szüreti bál az ismert okok miatt elmaradt. Szegényebb lett ezzel az őszi naptári időszak ünneprendje: a munkát, betakarítást követő hálaadás és áldomás, a fiatalság találkozási és szórakozási alkalma, sőt nagykorúvá avatása többfelé valóságos faluünnep. Jövőre remélhetően helyreáll a szokásrend, és pótolhatják a pótolnivalót, nehogy végleg kimaradjon.

Az idei hiányérzetet enyhítendő, vessünk egy pillantást a szüret, szüreti mulatság és a szüreti bál hagyományvilágára és elmúlt évtizedekbeli alakulására a közelebbi erdélyi néprajzi tájainkon személyes részvétellel végzett gyűjtés, dokumentálódás és kérdőíves felmérés alapján.

 A szüret és szüreti mulatság

A szőlőművelés, a szőlő és a bor kultúrája az emberiség egyik legősibb, legkedveltebb és legigényesebb foglalkozása. A szőlő egész évben odafigyelést, ápolást, sokféle, szakértelemmel végzett munkát (kapálás, kötözés, metszés stb.) igényel. Legendák, hiedelmek, tapasztalatok, énekek és szabályok sokasága kapcsolódik a szőlőkultúrához. Ezért is olyan fontos a végső munkafázis, az érett szőlőfürtök összegyűjtése és musttá való feldolgozása. Vagyis a szüret. Ennek meghatározott időszaka, sőt napja, napjai voltak a szőlőtermesztő vidékeken, a mi erdélyi tájainkon október második felében. Előtte fontos feladat a szőlőőrzés: kerülőket, szőlőcsőszöket fogadtak a tolvajok és az állati kártevők távol tartására. Jól emlékeznek erre még a kevés szőlőjű nyárádmenti Torboszlóban is. Amikor elérkezett a szüret ideje, az valóságos ünnep volt: társas, pontos és jókedvű munkával, ünnepi ebéddel, énekkel, muzsikaszóval. A Kis-Küküllő menti Vámosgálfalván két hétig tartott a szüret, Gyulakután és Ravában egy hétig, a kevesebb szőlőjű falvakban egy nap lezajlott. Gyulakután zenészeket fogadtak a szüret utolsó napjára, a korondi rezesbandát és a helybéli cigányzenekart, amelyek végigjárták a szőlőhegyet, és minden gazdának, szüretelő társaságnak muzsikáltak, fizetségül szőlőt kaptak. Az utolsó ilyen zenés szüretet 1961-ben tartották.

Hasonló hagyománnyal találkozhatunk minden szőlőtermesztő vidékünkön. Kiegészülhetett azzal is, hogy a szüretelők koszorút készítettek a legszebb szőlőfürtökből, és azzal vonultak a szőlősgazda házához. A szüret szokásrendje és ünnepe a szőlőhegyi és otthoni munka után is folytatódott még aznap vagy a szüreti hét végén a fiatalok (és bárki) táncos mulatságával. A szüretet befejező mulatságot nevezhették bálnak már száz évvel ezelőtt is, de a szőlőtermesztő vidékeinken az a falu saját hagyományaiban gyökerező táncos mulatság volt, nem a napjainkban általános, ismert szüreti bál. Nem voltak csőszök, díszes csőszruhák, sem csősztánc, lovas-szekeres felvonulás. Nem volt báli szőlőlopás, de volt szőlőajándékozás a legjobban táncolóknak (Vámosgálfalva), még a zenészeknek is musttal fizettek a fiatalok (Gyulakuta). 

Ezt a szüret végi hagyományos táncmulatságot ezeken a vidékeken fokozatosan felváltotta a napjainkbeli szüreti bálok szokásrendje. Sőt, elterjedtek ott is a „szüreti bálok”, ahol egyáltalán nem volt szőlőtermesztés és szüret. Mikor és hogyan történt mindez?

A szüreti bálok száz esztendeje

A szüreti bálok százéves története elég jól nyomon követhető. Az ötven évvel ezelőtti ifjonti kérdezősködésemkor a sóvidéki idős emberek nem emlékeztek arra, hogy gyermekkorukban rendeztek volna szüreti bált. Csak az 1910-es, 20-as években kezdett elterjedni. Ugyanezt mondták más székelyföldi falvakban is, vagy még későbbre tették a megjelenését. Honnan terjedt el mégis szinte egyszerre, és nagyjából azonos formában? Érdemesnek tartottam a nyomába eredni. A folyamatban több láncszem összekapcsolható. Azt mondták a sóvidéki öregek, hogy a szüreti bált a városokba, Kolozsvárra, Temesvárra kirajzó idénymunkások és szolgáló leányok honosították meg. Igazukat bizonyítja néhány megfakult fénykép is az 1930-as évekből. Bizonyos 

Alexandru Fábián de Felsőőr készítette őket Temesváron az atyhaiak szüreti báljáról. A visszaemlékezések szerint külön rendeztek szüreti bált az ott dolgozó, szolgáló atyhaiak, sófalviak, sóváradiak. A következő évben az otthon maradottak a városi minta alapján saját falujukban is megtartották. Fokozatosan állandó őszi szokássá vált. De honnan került az említett városokba? Ennek is hosszú a folyamata, e helyen elég talán annyi, hogy a hagyományos magyar szőlőtermesztő vidékekről (Tokaj, 

Badacsony, Eger, Szekszárd környéke). Itt volt szokásos a szőlőmunkások szüreti felvonulása, szőlőkoszorúk készítése és a gazda házához vitele, a szőlőcsőszök, a bíró, a szőlőlopás megjelenítése, a csősztánc stb. A változatos szüreti szokásokat aztán a 19. század végén egységesítették, miniszteri rendelettel szabályozták, népszerűsítették, és így országszerte elterjedtek. Eljutottak az erdélyi városok külvárosi kocsmáiba is, ahonnan a székelyföldi fiatalok hazahozták a báli változatát. 

Többszörös átalakulás

Itthon aztán többszörös átalakuláson ment át. Ez az átalakulás a ruhában a legszembetűnőbb. Amikor a székely fiatalok megismerkedtek a szüreti bállal, az ún. magyar ruha volt a csőszlegények és csőszleányok öltözete (bő, fehér gatya és bő ujjú ing, piros lajbi, árvalányhajas kalap, a lányoknak fehér rakott szoknya, piros lajbi, piros kötény, párta). Hozzánk eljutva, ez a ruhatípus tartotta magát egy ideig, de fokozatosan egyszerűsödött, felváltotta a helyi székely ruha, népviselet, bár nem teljesen és nem mindenütt. A külső megjelenésnél talán még fontosabb a csőszlegényi és csőszleányi szerepkör alakulása, megélése, és ennek szabályai. Csőszlegények a besorozott regruták, az ún. katonalegények lehettek, ők hívtak maguknak csőszleány párt a velük egykorú leányok közül. A szülőkkel együtt ők a szervezők és felelősök, nekik életre szóló élmény az esemény. A szüreti bálunk így feltöltődött a katonalegénység, a legény- és leányavatás funkciójával, és beilleszkedett egy-egy közösség hagyományos szokáskultúrájába. Talán ezért is lett annyira népszerű, sőt elmaradhatatlan. Ebben a szokásrendben élt évtizedeken át nemcsak az említett sóvidéki falvakban, hanem általában a székelységben, Marosszéken például a Felső-Nyárád menti falvakban, Nyárádremetén, Nyárádmagyaróson, Torboszlóban vagy a székely mezőségi Panitban.Több tényező hatására az ezredforduló táján megbomlott az a szabály, hogy csak a katonalegények lehetnek csőszök, és egy legény csak egyszer lehet csősz, szabadabbá vált a csőszleányok kiválasztása is. A sorkatonaság megszűnésével a katonalegényi státus is elhalványult, fiatalabbak és idősebbek (18-25 évesek) is lehetnek csőszök, rendszerint 5-12 pár. Újabb és újabb mozzanatokkal bővült a nap szokásrendje. Legfontosabb részévé vált a nappali lovas-szekeres felvonulás, falu- és vidékbejárás és az esti csősztánc. Ez utóbbira hetekig készülnek, legtöbbször szakember segítségével, valóságos néptáncbemutatóvá vált. A bálterem szőlővel díszítése megmaradt, de a szőlőőrzés és szőlőlopás veszített egykori játékos fényéből. Ezzel a típusú szüreti bállal találkozni napjainkban a legtöbb faluban az Alsó-Nyárád és a Kis-Küküllő mentén. Másutt egy-egy intézmény vagy tánccsoport tart szüreti bált, és arra is van példa, hogy egyéni kezdeményezésből, a közösségépítés szándékával szerveződik. A népes, gazdag szokáskultúrájú falvakban (például Kibéden, Gyulakután, Kenden) három szüreti bált is tartanak az őszi szezonban, egyet a nagyok, egyet a nyolcadik osztályosok és egyet az óvodások. Olyan falvaink is vannak jócskán, ahol nem tartanak szüreti bált. Ezekből oda járnak a fiatalok bálozni, ahol még megvolt az elmúlt években.

Minden együtt Csittszentivánon

Ilyen Marosvásárhely szomszédságában Csittszentiván. A 2011-es esztendő szüreti napján minden együtt volt: 6 pár 18 éves csőszlegény és leány, amint mondták, baráti társaság, jó táncosok, nem is mind szentivániak, a délutáni lovas-szekeres felvonulás (nem hiányozhatott ebből a farsangi alakok füstölgő szekere sem), bálba hívogatás és utcai tánc, hivatalos nagykorúsítás és közösségi ünnep a templom előtt, a szülők öröme és segítsége, az éjféli csősztánc és szőlőlopás a feldíszített báli teremben, a szentivániak mellett hetedhét falu fiataljainak közös, szép mulatsága.