Mindig a takarékosságra oktattak, azt mondották, a nagy nemzeteket a takarékosság tette naggyá, sikeressé.
Mindig a takarékosságra oktattak, azt mondották, a nagy nemzeteket a takarékosság tette naggyá, sikeressé. Nem tékozoltak, szűken-zordan bántak saját magukkal is, de megérte. Ma mindenük van. Ezzel ellentétben én egy olyan társadalomban nőttem fel több millió társammal együtt, ahol az állam takarékoskodott helyettünk, ellenünk, ámbátor ők azt mondták: értünk tesznek mindent, mert az ember a legfőbb érték. Úgy is viselkedtek határőrei, rendőrei, katonái, az értékmegőrzést szó szerint értették. Kiengedni a markukból: utazni nem engedtek. Folyton a sarkunkban voltak, az agyunkba bújtak, a gyomrunkba verték a félelmet. Az állami takarékosság mindenben megnyilvánult: ételben, italban – az olcső lőre és a korcsma maradt búfelejtőnek –, szellemi szabadságban, mozgástérben. Ellenben bőkezűek voltak ígéretben, kongresszusban, ideológiában. Nem fokozom, sokan sokkal súlyosabbakat mondhatnak. Meg aztán az én szenvedéseim, ha voltak egyáltalán, eltörpülnek azokéi mellett, akik valóban vérrel, könnyel s verítékkel élték meg azokat az időket, és szenvedték meg az állam mindenhatóságát.
Amit el akarok mondani, az annak bizonyítéka, hogy Nyugaton is megváltozott a trendi. Már a tékozlás is elnyerte a maga becsületét, visszatért a feudalizmus aranyideje, amikor a gazdagok nyíltan dőzsölnek és a szegények nyíltan süllyednek egyre mélyebbre a szegénységbe.
Jaj, ezt nem lett volna szabad mondanom, hiszen az emberi erőforrások minisztériuma (a népjóléti, egészségügyi és munkaerő-gazdálkodás minisztériumok összevont bővítménye) szerint át van szabályozva a magyar nyelv. A nagyságos főhivatal munkatársainak – és rajtuk keresztül aztán a társadalom szélesebb komformista rétegeiben – megszűnnek olyan szófordulatok, mint ’szegénység’ vagy ’mélyszegénység’, helyette illendőbb a rászorultságot vagy fölöttébb szűkösséget emlegetni, a ’koldusbot’ pedig rászorultsági gyógyászati segédeszköz lesz. Tilos a ’stadion’, ami görög szó, tehát a Puskás Ferenc stádiumot ezentúl népjóléti és labdarúgási célokra egyaránt alkalmas, a kormány pénzéből felépült nemzeti és polgári testedzési létesítménynek kell híni az egyszerűség kedvéért. Ez majdnem olyan, mint Móricka esete, aki az iskolában nem merte bevallani, hogy apja kántor, és helyette a jóval elegánsabb és korszerűbb fogalmat választott: disc-jockey a Mistic Clubban.
Mi több, valaki a minap abban az Angliában, ahol a román rászorultakról háromrészes karriertörténetet forgatott a brit királyi televízió (de lehet, hogy valamelyik magánszférában hajózó klippkalóz), ami kiváltotta a hazai külképviselet tiltakozását, imidzsrontásnak, hiteltelenítésnek minősítvén az alkotást, szóval abban a Nagy-Britanniában egy honatya nyilvános megszégyenítésben részesült szűkmarkúsága és ugyanakkor kapzsisága folytán. Ilyen összetett az élet.
A képviselő, a közéleti férfiú egy fontos szavazás előtt felkelt a parlamenti padsorból, és bár a házelnök felszólította, üljön királyi alattvalói ülepén, ő csak folytatta zavartalanul a kifelé törekvést. Így nem lehetett jelen a szavazásnál – ami csak ott nem probléma, ahol még megvan a kétharmados többség –, és ezzel a költségvetésben egy lyuk keletkezett, elbukott a szavazás. Midőn kérdőre vonták visszatérte után, a pirulás legkisebb jele nélkül – egészséges lélekkel, az évszázados liberális nevelés lepárlataként – közölte párttársaival, hogy ki kellett lépjen, mert erősen szorította az árleszállítás folytán elcsípett alsóneműje, ami egy-két számmal kisebbnek bizonyult sajnos az ő testméreténél. Kilépett a mellékhelyiségbe, hogy könnyítsen magán. „Ahol szűk a gatya, ott segít a (hon)atya”, amint azt oly tömören megfogalmazta a népi, bocsánat, a nemzeti bölcsesség.
