A találkozás élménye
A társtalanság vagy csak a megszokás készteti a sok magányost, hogy a zord téli idő ellenében is minden kedd délutánján vidám és hasznos találkozóra gyűljenek össze.
A társtalanság vagy csak a megszokás készteti a sok magányost, hogy a zord téli idő ellenében is minden kedd délutánján vidám és hasznos találkozóra gyűljenek össze.
Indokolt a vidámság, hiszen ebben a néhány órában megszűnik magányos létünk, mert úgy érezzük, hogy egy nagy családhoz tartozunk, ahol baráti kezek nyúlnak felénk.
Kopacz Imola pszichológus gondoskodása nyomán ezek a találkozók hasznos órákká is válnak, mert minden alkalommal csipegetünk valamit a tudomány, a művészet berkeiből, vagy feltöltődünk lelkileg a biztató szép szavak hatására.
Az elmúlt időszakban a művészetnek egy olyan ágába nyertünk betekintést, amely napjainkban a fénykorát éli, divat lett fotózni. Incze István festőművész előadásából, akit Szabó Anna-Mária, a színház dolgozója hozott el hozzánk, sok mindent megtudtunk a fényképezés technikájáról, a fotóklubról és a fotókiállításokról. A művész hangsúlyozta, hogy érdemes fotózni, mert a fénykép megörökíti a pillanatot és örök emléket állít a tűnő jelennek.
Lőrincz János református lelkész olyan igét választott számunkra, amely bátorítást sugall. „Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra válik.” Saját élettörténetével igazolta ennek az igének a bizonyosságát.
Sebestyén Mihály, városunk jól ismert történésze, írója szavaival elénk varázsolta a régi Marosvásárhelyt. Előadásából sok mindent megtudtunk: hogyan éltek e kisváros polgárai, milyen volt a nők helyzete ebben a társadalomban, hogyan jöttek létre és működtek a különböző mesterségek, milyen volt a város közigazgatásának a struktúrája. Milyen előzmények hozták létre a különböző fokozatú iskolákat, és hogyan és kik által működtek azok. Mikor jelent meg az első újság Marosvásárhelyen, és mikor pöfögött be az első vonat. Elődeink nem sokat utazgattak, lokálpatrióták lévén jól érezték magukat városunkban, a környező dombokon szőlőt műveltek és itták a bort, hiszen a vízvezeték-hálózat még nem volt kiépülve. Mivel nem volt tévé, rádió, a hírek csak szállingózva érkeztek, többnyire kereskedők által.
Minden adat hiteles, mondta a történész, mert a csoda folytán fennmaradt iratok igazolják azokat.
Az előadó jól dokumentált, ugyanakkor szórakoztató szavai nyomán elénk tárult a régi Marosvásárhely utcáival, épületeivel, a benne élő polgárok hétköznapjaival és megéreztük azt a sajátságos szellemiséget is, mely oly jellemző városunkra, s melynek megőrzése szívügyünk kell legyen, mert: „A víz halad, de a kő marad, a kő marad.”
Radványi Hajnal
