Tánc a némaságban

A tékozló fiú ősi történetét mindenki ismeri – számtalan kultúra részévé vált a családi vagyon rá eső részét idő előtt kikövetelő, majd azt elherdáló ifjú tanulságos esete, a példabeszéd évezredeken keresztül megmaradt. És mai színreviteleket is megihlet 

A tékozló fiú ősi történetét mindenki ismeri – számtalan kultúra részévé vált a családi vagyon rá eső részét idő előtt kikövetelő, majd azt elherdáló ifjú tanulságos esete, a példabeszéd évezredeken keresztül megmaradt. És mai színreviteleket is megihlet.

A Háromszék Táncegyüttes hétfő délután tartotta vendégelőadását Marosvásárhelyen. A mozgalmas, egyedi és lelket megérintő produkció szinte teljes telt házas közönséget vonzott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermébe, és nem érdemtelenül. Az együttes által műfajilag sorsjátéknak nevezett produkció Ivácson László sajátos koncepciójában a népi kultúra, a népzene és néptánc eltékozlását jeleníti meg, tagadhatatlan párhuzamot vonva a bibliai történettel. De ennél többről is szól: a régi értékek megtagadásán, az „új világba” való beilleszkedés szinte végzetes buktatóin keresztül mutatja meg – mi lesz az emberből, ha elfelejti múltját, otthonát, gyökereit.

Az előadás minimális díszlettel ellátott mikrokozmoszában a táncé, az éneké, a kellékeké és a fényjátéké a főszerep. A Fiú (Tőkés Csaba Zsolt) története táncokon keresztül elevenedik meg és vonja be a nézőt a sajátos, képi metaforákban gazdag, a szándékolt halandzsanyelv ellenére is tökéletesen érthető világba. Elhagyja a népi tánckoreográfiában, tiszta ingben és népviseletben megjelenő otthonát, kikéri jussát, és a városba megy. Ahol kinevetik, megalázzák, kigúnyolják, míg olyan nem lesz, mint az ezúttal a tradíció pusztítóinak szerepében megjelenő városlakók. Átvedlik és bűnözővé válik, de közben gyötri a lelkiismeret, amelynek súlya alatt végül hazatér. Az otthon maradottak azonnal visszafogadják – „meghalt és feltámadott”.

Ivácson László rendezése igen képletes, érthető, mégis sejtelmes és titkokkal teli, a tudatalattira ható világot varázsolt a színpadra. A cselekmény fordulatai kreatív megoldásokban nem szenvednek hiányt, igen emlékezetes a juss követelése: néma csendben táncol a Fiú, a zenét csak ő hallja. És rögtön érkezik reá a válasz: a kerek (hol Napként, hol Holdként) kivetítőn archív felvételeken táncolnak a rég elhunyt öregek, vidáman, életerősen, boldogan. Szavak nélkül is érezzük: Ne menj fiam, jó ez így nekünk. A
„városban” igen eredeti muzsika fogadja, és széles tömegek egész sora táncol mind egyforma, a harmincas éveket idéző ruhában. A zenekar ezúttal furcsa, de lenyűgöző zenét játszik – a népzene és dzsessz keverékét, szaxofonnal, cimbalommal. Népi dallam dzsesszes ütemekre, népdalszöveg dzsesszes dallamokra. A párbeszédeket, erőfitogtatásokat természetesen tánc helyettesíti, a koreográfia kifejező, érthető és elragadó.

A Fiú végül rádöbben: az alvilág mocskából, a múltnélküliség árnyából, az identitásmentesség és nyájszellem átkából csak a hazatérés ragadhatja ki. A hazatérés az ősök boldogságában ültetett fákhoz, a közösséghez, a tisztasághoz, ahol újra az lehet, ami volt: saját maga.

Erőss Judit és Éltes Áron éneke, a Heveder zenekar (élő) muzsikája, a Háromszék Táncegyüttes tánckara, a régi értékeket szimbolizáló Gyökérember (Bajkó László) vég nélkülinek tűnő vándorlása és nem utolsósorban a sejtelmes fények által megvilágított, jelzésértékű színpadi világ, a prológus és epilógus méltó keretet ad a Fiú lázadásának, metamorfózisának, bűnbánatának, majd visszatérésének. A régi otthon újra otthonná vált, a koreográfiából, táncból, muzsikából kibontakozó történet pedig otthonra talált a közönség szívében. Jelezte ezt a nyilvánvaló katarzis és a hosszú perceken keresztül tartó vastaps egyaránt.