Tanító néni

 Komoly szakemberek véleménye, hogy amit egy bizonyos korban a gyerek nem sajátít el, azt későbbi éveiben csupán óriási erőfeszítéssel, akarattal tudja pótolni (esetleg, teszik hozzá).

 Értesülve immár néhai tanító nénim elhunytáról, elgondolkodtam: vajon csak az én emlékeimben él-e Kocsis Magdolna úgy, mint elemi iskolai éveink biztos kezű irányítója, az a típusú pedagógus, akit egyrészt diákjai rajongásig tudtak szeretni, másrészt a társadalmi közösség is tisztelt és elismert. Kérem a kedves olvasót, hogy elismerésen ne anyagiakra gondoljon, hiszen az „örök napszámos” tanítók, tanárok nem fizetésnapokon nyugtázhatták az elismerést, hanem abban a köztiszteletben, amelynek örvendtek egykoron legjobb nevelőink. Igaz, akkor még a család és iskola sokkal erősebb kapcsolatot jelentettek, mint manapság. Szülői bizottságok lelkes tagjai igyekeztek a tanítókkal, tanárokkal teljes összhangban együtt tenni azért, hogy az osztályközösségek eredményesen segítsenek minden diáknak az előmenetelben.

 A „mi tanító nénink” meg tudta oldani, hogy a gondjaira bízott közösségünk elsajátítsa nemcsak a kötelező tananyagot, hanem az összetartozás, az egymásra utaltság érzését is kialakítsa, amikor a Várost távol hagyó kirándulásokat is vezetett. Ezek a „kiszállások” jó alkalmat jelentettek az otthontól távol kerülő kisdiákok számára ellátni önmagukat, és tisztességgel viselkedni a szülők távollétében is.

 Tudom, a mai, távoktatásra kötelezett hetekben nehéz összehasonlítani a múlt század ötvenes évei első felének iskoláját a modern oktatással. Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy gyökeres változásokkal szembesültünk az elrepült évtizedek alatt, de éppen ezért gondolok vissza szeretettel azokra az évekre, mert Kocsis Magdolna olyan tanító nénink volt, aki biztos alapokat teremtett valamennyiünk számára a további képzésekhez. Az sem véletlen, hogy a negyedik osztály záróünnepélyén készült fényképen, 1954-ben, a diákok között ott találjuk a tanító néni legidősebb lányát is, aki néhány évvel fiatalabbként gyakran fordult meg az osztályunkban. Néhány osztálytársammal együtt, még középiskolás korunkban is, minden húsvét másodnapján eljártunk öntözni az Arany János utcai lakásba, ahol a szeretett tanító néni mellett a Kocsis lányokat (Marika mellett a még fiatalabb ikreket) sem hagyhattuk elhervadni.

 Örömmel gondolok arra, hogy szép kort megélt néhai tanító néninket Marosvásárhelyre látogatva felkereshettem három évvel ezelőtt, és közösen idézhettük fel egykori közösségünk diákjait, emlékeit. Megnyugvással tölt el, hogy tapasztaltam: unokája és egyháza, a Gecse utcai református közösség, folyamatosan gondoskodott Róla. 

 A végtisztességadáson a korlátozó intézkedések miatt nem lehetünk ott személyünkben, de szellemi örökségét tovább őrizzük. Isten nyugtassa!