Hétköznapi történet
Tolsztoj- és Dosztojevszkij-hősök, orosz dallamok, valamint három és fél évtizednyi gyermekhang népesíti be Kiss Klára beresztelki otthonát. A nyolcvanadik esztendejébe lépett tanárnő életterében nyoma sincs a magánynak, unalomnak. Derűsen fogad, és olyan légies könnyedséggel hívja közénk a régmúlt időt, hogy annak sötétebb árnyalataiban is megláthassam a történéseknek értelmet adó, szelíd ragyogást.
– Kézdivásárhelyen születtem 1941. május 15-én, egy négygyermekes család legkisebbjeként. Két bátyám és egy nővérem volt. Egy évvel az érkezésem után édesapám fogságba került. Öt év múlva térhetett haza, amikor már lemondtunk róla. Én akkor kezdtem az első osztályt.
– Vannak emlékei a háborús évekből?
– Nem messze a házunktól, a hátsó utcában volt egy nagy bunker, veszély esetén oda menekültünk. Nagy gazdaságunk volt, édesanyám baromfit, tehenet, disznót tartott. Arról, hogy az oroszok betelepedtek hozzánk, nincsenek személyes emlékeim. Anyám mesélt erről, azt is tőle tudom, hogy egy alkalommal az egyik katona kézzel-lábbal mutogatta neki, hogy vágjon le a majorságból, mert éhes. Miután teljesült a kívánsága, hálából kitett valami írást a házunk kapujára, ennek köszönhetően senki nem zaklatott minket.
– Milyenek voltak az iskolai évek?
– Az elemit a szülővárosomban végeztem. Negyedikben volt egy kiváló orosztanárom, ő szerettette meg velem ezt a csodálatos nyelvet. Az iskola elvégzése után mindenképpen tovább akartam tanulni, bár erre a családunkban addig nem nyílt lehetőség. Szerencsémre akkoriban vezették be a néptanácsi ösztöndíjat, amit én is kiérdemeltem, így teljesülhetett az álmom. Apám, aki értelmes, jólelkű munkásember volt, haragudott ezért, és gyakran mondogatta is édesanyámnak, hogy szolgabírónét akar-e faragni belőlem, vagy mit? Én mindenesetre boldogan végeztem el az ötéves kolozsvári egyetemet
– Hol kezdte a pedagógusi pályát?
– Itt, Beresztelkén. 1964-ben helyeztek a faluba, itt alapítottam családot, és azóta is itt élek, anyósomék házában. A volt férjem ötévi udvarlás, tízévi együttlét után ,,beszerelmesedett”, és elhagyott egy másik nőért. Még a válóperen sem jelent meg. Azt mondtam, aki menni akar, azt el kell engedni. Ötödikes volt a nagyobbik lányom, másodikos a kisebbik, amikor magunkra maradtunk. Attól kezdve csak értük és a tanítványaimért éltem. Mindkét lányom angol–orosz szakon végezte az egyetemet. Akkoriban nagyobb gazdaságunk volt, 60–70 nyulat és nutriát is tartottunk. A volt férjem, becsületére váljék, továbbra is segített, lekaszálta a füvet, ellátta a jószágot. Mivel abban az időben kongtak az üzletek az ürességtől, az állattartás jelentette az egyetlen megoldást, így húsfélét, kolbászt, májast tudtam küldeni a lányoknak Kolozsvárra. Az egyetem elvégzése után a nagyobbik lányom is a pedagógusi pályára lépett, egy időben Marosvásárhelyen, a Bolyai líceumban és a Calepinus Alapítványnál tanított. Szeretett utazni, és amikor alkalma nyílt szakmai úton Amerikába menni, élt a lehetőséggel. Ott ismerte meg a párját, és kint maradt. A kisebbik lányom a tanári hivatást választotta, jelenleg Budapesten él. Mivel mindkét gyermekem későn alapított családot, unokám, sajnos, nem született, viszont rengeteg kedves tanítványt kaptam kárpótlásként.
– Hogyan emlékszik a 60-as, 70-es évek beresztelki diákságára?
– Nagyon meg voltam elégedve velük, mert rendesek, fegyelmezettek voltak. Még a roma gyermekek is rendesen jártak iskolába. Ötödiktől nyolcadikig tanítottam őket. Akkoriban teljes létszámú osztályok voltak, olyan is akadt, amelyikbe húsz gyermek járt. Igaz, volt egy év, amikor a tanfelügyelőségtől kijött hozzánk egy Rostas nevű illető, és rendelkezett, hogy tíz magyar ötödikes menjen át a román tagozatra, a többiek Szászrégenbe. Ezzel megszűnt az az osztály, de a következő évben visszaadták. Kilenc gyermek jött vissza hozzánk hatodikba, így megvolt a szükséges létszám. Összevont osztályokat nem fogtam ki. Három évet Magyarfülpösre is jártam az akkoriban elhunyt iskolaigazgató osztályát tanítani.
– Az orosz köztudottan nem tartozik a könnyen tanulható nyelvek közé. Mégis sikerült megszerettetni a tanítványokkal?
– Határozottan. Mindig várták az oroszórát, mert rengeteget énekeltem, játszottam velük. Egy kolléganőm nagyobb színdarabokat tanított be a gyermekeknek húshagyókeddre, én egyfelvonásosokra vállalkoztam. Emlékszem, hogy a nagy havazásban házhoz jöttek a tanulók, és kérték, hogy gyakoroljunk.
– A rendszerváltás után, gondolom, megszűntek az oroszórák.
– A kilencvenes évek elején még szerepeltek az órarendben. Amikor már kezdtek eltűnni, átiratot kaptam a tanfelügyelőségtől, hogy más olyan tantárgyat is oktathatok, amiről van vizsgajegyem. A német nyelvet választottam. Szászrégenben indult egy nyelvtanfolyam, ott frissítettem fel az ismereteimet, közben német nyelvkönyveket vásároltam, így pár év alatt sikerült átképeznem magam. Volt, amikor párhuzamosan tanítottam az oroszt és a németet, aztán csak a német maradt. 1998-ban mentem nyugdíjba, de még azon az őszön visszahívtak. Ezután hat évet töltöttem még a rendszerben, 2004-ig. Örök szenvedélyemről, a tanításról azonban a továbbiakban sem kellett lemondanom, mert mindegyre jöttek hozzám a gyermekek, hogy segítsek nekik a felkészülésben. Péntek délutánonként és szombaton egész nap volt nálam valaki. Olyankor a kerti munkát estére hagytam. Néha kettesével foglalkoztam a gyermekekkel, de szívesebben fogadtam őket egyenként, a pedagógusi pályám alatt ugyanis megtapasztaltam, hogy mindenki más ritmusban sajátítja el a tananyagot. Pénzt soha nem fogadtam el a házi németórákért. Úgy gondolom, nekem is ingyen töltötték a tudományt a fejembe, akkor miért fizettessek meg érte másokat? Meg is volt ezért a hála, ünnepi alkalmakkor soha nem felejtettek el felköszönteni a tanítványaim, március 8-án botanikus kertté változott az otthonom. A világjárvány vetett véget az itthoni németóráknak, én ugyanis nem vagyok ,,kütyühasználó”, számítógép előtt nem tudok tanítani. De ha bárki telefonon felhív, szívesen segítek.
– Mivel tölti a napjait, mióta elmaradtak a diákok?
– Az udvaron minden nap akad tennivaló, fűnyírás, élősövénymetszés. Mindenféle zöldséget termesztek, a spenóttól a zöldbabig, tejes kukoricát, murkot, petrezselymet, így nem unatkozom. Kedvenc szabadidős elfoglaltságom a keresztrejtvényfejtés, azzal órákat eltöltök, és a Népújságot is évtizedek óta olvasom.
– A lányai haza szoktak jönni?
– A nagyobbik két éve jött utoljára, a kisebbik a nyáron volt itthon. De telefonon rendszeresen értekezünk. Négyszáz ingyenes perc van a mobilomon, azt mind velük beszélem le.
A Kiss Klára otthonában tett látogatás után folyamatosan egy szószerkezet járt az eszemben: kacagó ősz. Azt hiszem, ez foglalja össze legigazibban az egy óra leforgása alatt körém rajzolt nyolcvan esztendő derűs bölcsességét, azt a gazdagságot, amit a nyugdíjas tanítónő olyan szívesen oszt meg látogatóival.
