Telehold Udvarhely fölött

Tizennyolc írás, mind a 2024-es esztendőben születtek, és ugyanarról a világról, pontosabban a világnak arról a tájáról szólnak, ahol a szerző él, Udvarhelyszék névadó városáról és környékéről. 

* 

A szakma kockázata

 „Mondja meg a barátjának, hogy vigyázni kell, kit hogyan szurkál meg a tollal, mert ha nem, azon veszi észre magát, hogy nehézgéppuskával lőnek vissza.”

*

Árnyék suhan

 „Árnyék suhan, más, mint a madárka, hangja nincsen, és a csendben koppanás hallatszik. Karcsú testű, vékony ölyv kékes tollai mintha csak megvillannának, aztán suhognak a szárnyai, amint magasba emelkedik. Karmai közt az apró madárka.”

*

Mert minek?

„Mint filmet, látta a nap eseményeit, ám saját magát is ott látta, ott volt a képzeletbeli kamera felvételein. Csak éppen nem integetett, mint itt a hídon meg a sétányon. Minek is integetne? Annak, ami eltelt? Ami jórészt elhomályosodott annyi sok év alatt?

A rigó újrakezdte, és a visszhangos rigófütty megtöltötte a kamerákal felügyelt teret, a folyócska völgyét és az egész várost, a Göncölszekér uralta távolságig az egész eget.”

*

Repedés a délelőttön

Ólálkodó halál, lüktető borzadály. A lét mint állandó veszély, a törvényszerű megújulás suhogó veszedelme. „Meleggel tölti meg a völgyet a nap, és csönd van. Hallgat minden madárka, az is, amelyik messziről visszafelelt nemrég. Messzi szélsusogás borzolja a csöndességet. Nyoma sem maradt, apró repedés sem jelzi a napfényben, hajszálnyi árnyékkal sem, hogy milyen életöröm töltötte el a kismadárnyi dallamot. Röppenésének íve semmibe tűnt, vörös meg sárga foltos barna tollai nem villannak az ég felé soha többet.

Föld melegét élvezi a pihenő bogárka, rezzen a fűszál, miről továbbugrik a szöcske, méhek gyűlnek a magasabb virágokra, és másik madár kezd dalba.”

*

A robbanó tehetetlenség 

„Belecsapott öklével a semmibe. A semmibe, mert az automatát hiába csapkodja, biztos beépített kamera is van valahol, hamar rájönnének, ki az.” 

*

A politikum mint mesebeszéd

„Ezért nem kell politizálni… Még csak annyit erről, hogy akárkit betesznek is oda, ahogy nagyapám mondani szokta, csak a mondotton megy. Nem hagyják, hogy ő találja ki, mi legyen.”

*

Félignyúzott vidék

Perem pereme, teraszok sörökkel, munkát hanyagoló földiekkel. Tömör vélemény a helyzetről. 

„Ha most valakivel találkozunk, mit mondasz, hol kapáltunk ennyiég? – kuncogott az alacsonyabbik. Aztán a falra mutatott, ahol egymás mellett volt két plakát, akár odabent. Annyi különbséggel, hogy mindkét arcra szakállt rajzoltak, egyiken szemüveg is volt, és a szemét kiszúrták.

– Megvolt a közvélemény-kutatás, kicsiben – mondta a magasabbik.

– Jó, hogy nem mi vagyunk rajta – indult el az alacsonyabbik.”

*

Krúdys reminiszcenciák

A kiábrándulás stációi. „Itt lehetnétek, és szerethetnétek engem, dúdolta magában Mazsola. Ugyan hol van az a tökéletes testű régi szerető, aki szintén más asszonya volt? És aztán mégis mást választott? Meg a hosszú hajú kedves, akivel éjfél utáni keringőt jártak meztelenül, aki aztán eltávolította magától?”

*

Fantomfájdalmak 

Az eltűnt időből. Másként végződhető régi szerelmek? „Gyérült a fény, a hosszú árnyékok egybefolytak, kiterjedtek, ellepték a járdát, a kis kerteket, az autók fényszórói mind erősebben látszottak. A városközponthoz közel nagy csoport fiatal állta el a járdát, és Mazsola inkább kikerülte őket, minthogy visszaforduljon, még sétálgatva is. Nem akart visszatérni a hosszú utca emlékeibe, pedig talán most az egyszer újrakezdhetett volna minden régi történetet, ebben az enyhe hársillatban, hátha másként végződnek régi szerelmek, és új tűzzel másként éli meg a hamisan suttogott szerelmeket?” 

*

Egy keringő emléke

Soha már, soha már. „Lement már a nap, a dombokon túl világította meg a völgyeket. Ez a nap is csupán egy völgy, amiben nem lehet látni a napfény simogatta dombokat, mezőket. Mintha erős ujjával fölszegezte volna ez a nő a napot meg a holdat is az égre, olyan helyre, ahonnan több fény nem csoroghat le, és téli hideg dermeszti az egymásba kapcsolódó ujjakat és tekinteteket is.”

*

Egyedül a köd mögött

„Nem a fákra, épületekre telepszik a köd, hanem csupán miránk. A keserűséget elnyomja az ujjainkban érzett fájdalom, az izmok megfeszülése, majd elerőtlenedése, a lábikránk, a derekunk is eláll, kevesebb erő jön az izmokból, aztán a gondolat is fehéresszürkés ködbe burkolózik, ugyanaz a gondolat ural hosszú percekig, félórákig, akár napokig is. Amint az izmok is beletompulnak a feszítésbe, úgy a gondolatok is erősre feszülnek, szinte pengve játszik rajtuk a fájdalom, aztán ernyedni kezdnek, és beletompul minden valami ismeretlen ködbe, egyködbe, fájdalomködbe, hogy kibírhatóvá váljon minden perc és gondolat és félóra, ami időtlenné teszi a keserű fájdalmat, sajnálatot.

E mögött a köd mögött vagy alatt: egyedül vagy. Kinek és miért is integetnél?”

*

Ki lesz az?

„Ködben éljük életünk nagyobbik részét, irányjelző táblákat keresünk, képzelünk, és nem tudjuk, a szívdobbanások, a levelek susogása, vizek zúgása vagy mi az, amire figyelnünk kellene? Kinek a kacagása tesz majd boldoggá? Ki fog majd megsimogatni, amikor tömény fájdalom költözik testünkbe? Tudjuk, hogy ki dúdolt altatót fölöttünk, de még csak nem is sejthetjük, ki lesz az, akinek hangja megnyugtatóbb a szelekénél, tenyere melege legáhítottabb lesz mindenek közül.”

*

Jó volt olvasni

 P. Buzogány Árpád jól ír, és ez a könyve rendkívüli, mert egyetlen esztendő történéseit tárja elénk; úgy térképezi fel a kistájat (az anyavárost és környékét), hogy egy időben mutatja a szociológus, az éles szemű megfigyelő, a mikrorealista (újság)író és az elmagányosodó férfi, a csalódott és depresszióközeli állapotba süllyedő szemlélődő látószögéből, némileg hasonulva Udvarhely másik nagy pesszimistájához, a lokálpatrióta Tomcsához, aki azonban az élet viharának golyózápora ellen legalább egy lyukas esernyővel védekezett… Miközben Tomcsa történetein vidulunk, a torkát fojtogató keserűségből is érzünk valamit. P. Buzogány Árpád azonban nem is keres valamiféle kiutat, üdvözítő eszmét, balzsamos elméletet, nem áltatja magát jövőt álmodó képzelgésekkel, a filmszerű látás és láttatásmód azonban költői képekbe kristályosodva hoz valami újat írásművészetébe: a próza költészetté érik, a novellisztikus tragikum mégis mindvégig ott sajog a mondataiban. Azt hiszem, új szintet jelent ez a könyv. A szerző eljutott az érzék és eszme olyan tartományába, ahonnan csak a megváltás irányába érdemes haladni.

*

Kisvárosi sivárság-érzés, Tomcsa Sándoros melankólia… A bánat golyózápora ellen védekezésül szerzőnk nem emel még csak lyukas esernyőt sem, mint az Örök Udvarhelyi, hanem tartósan ködbe burkolózva hagyja áramolni lelkében a magányt, rémülten hallgatja az elárvulás szívjaját, segítséget nem fogad el, mert csalódott már mindenben és mindenkiben.

Hatalmas pártfogója ott van pedig minden lélegzetvételében. 

Kételyeit oszlató, lelkét simogató mentora nem néma segítő, nem is láthatatlan támogató, hanem sejtések közül kivillanó, az ihlet lüktetését mutató sugárnyaláb.  

*

Költő prózáját olvastam, prózába öntött költészetet, amelynek alapjául szolgál a konok, kitartó munka, a közírói éleslátás, a gazdag élményanyag, a művelődésszervezői tapasztalat, a lelkiismeretes szerkesztői gyakorlat, a szövegalkotás megszerzett rutinja –, mind fölött pedig az alkotó férfiú gazdag gondolat- és érzelemvilága.

Olyan könyvet tett az asztalra, amellyel új irányt vehet írói pályája.

*Valakik integetnek. Novellák, elbeszélések, Székelyudvarhely, 2025