Tényleg?

A magyar értelmiség – én csak erről tudok valamit is mondani, tekintve, hogy a többi értelmiségbe még/már/soha nem tartoztam – időről időre felteszi magának a kérdést: gyáva-e a magyar értelmiség? Egyéb klasszikus osztályok előtt a kérdés értelmetlen vagy a szemérmesség kategóriájába utalandó. A parasztság (úgy értem, farmerek, állattenyésztők, gazdálkodók, bérből, fizetésből, a máséból élők vagy tengődők, kiszorultak) és a munkásosztály (az összes valós és ráaggatott jelzővel, dísszel és kötelességgel) fel sem teszik maguknak a kérdést, ugyanis nekik dolgozni kell, termelni, mert különben felkopik az állunk, államunk, sőt álmunk is. 

Persze úgy is lehet kezdeni az önfaggatást: miről álmodik a magyar értelmiség? De nem, ez nem igazán fajsúlyos kérdés. El kell fogadnunk a társadalmi munkamegosztás kialakult rendjét, amely szerint az értelmiség dolga, cselekvése az elmélkedés. Még ha látszólag semmit sem csinál, csak tördeli a kezét, lelkiismereti kutatásokat végez és elméleteket gyárt, szabadalmaztat.

Az első sorokban felmerülő kérdés rendszerint akkor merül fel vagy teríti le az értelmiségieket, amikor sorsfordító, sorscsapásokat elszenvedő időket él a hon, az ország, haza, nemzet és a törékeny egyéni lét. Ezen a kérdésen aztán el lehet időzni, rágódni vagy csak veszkődni hetekig, hónapokig, de akár évekig is. Ki meddig bírja. Ebből születnek a nagy mûvek, a mélyenszántó gondolatok, bölcs esszék, hamis feleletek, kötelező házi olvasmányok, jókötésû irodalom. Ezek kerülnek fel kötelezően az értelmiség valós és virtuális polcaira. Esetleg jobb időkben maga az értelmiség is magasabb polcokra.

Nos, itt van a kérdés gyökere. Gyávaságból, alkalmazkodásból vagy alkalmasságból/alkalmatlanságból kerül-e az értelmiségi magasabb besorolásba, válik főnökké, lesz góré, elnök, vezértitkár, igazgatósági tag, miniszteriális férfiú/hölgyemény? Persze ebből önként kínálkozik a másik kérdés, a hegyi ösvény vagy pokolra szállás. Vállaljon-e az értelmiségi közéleti szerepet, legyen elkötelezett vagy engedetlen partizán, szabad és szabadelvű? Tulajdonképpen ez egy ostoba kérdés, látom be, ugyanis ki más vállalhatná a közéleti szerepet, a politikai cselekvést vagy ballépéseket, ha nem azok, akik rátekintést nyernek a közügyekre, uram bocsá’, elhivatást éreznek magukban, akiket erre készít fel formális nevelésük (iskola, egyetem, tanfolyamok, szemináriumok) és a közviták, újságok, idegen nyelvű folyóiratok, elemzéstudomány, olvasmányok és tapasztalataik, álságos vagy valódi önbizalmuk, a közösség beléjük fecskendezett, reájuk spriccelt bizalma. Őket választják, ők lesznek a választók és a kiválasztott hivatalnokok. A még tovább gondolkodók legtöbbször magányosak, búsak (ahogyan Ady Endre gondolta), merészek vagy meg nem értettek. Persze sértettek is. 

Szóval a kérdésre érdemi felelelet szánó értelmiségiek rendszerint sokkal jobban szeretik a mondat második felét. Az el nem hangzott, de ott kísértő vibrálást: vagy sem?

 A legjelentősebb pillanatok azok a mozzanatok, amikor a kérdés hirtelen időszerûvé válik. Történeti perspektívában 1848, 1917–19, 1939, 1944–45, 1949, 1950–53, 1956 (kiemelten), 1989 és napjaink – akárhol. Bármelyik szekértáboron belül és a frontvonalakban. Bunkerekben és romkorcsmákban, katedrákon és csatornákban, Párizsban, Kolozsvárott vagy a Nádor utcában (találomra kiválasztott fővárosi utca).

A minap egy meghökkentő korombeli azt válaszolta a tévében az őt döbbenten figyelő kérdezőnek: Igen. Mit gondol, miért nincs még börtönben a magyar értelmiség fele, mint Törökországban? Mert fejet lehajtva gyáván hallgat, másról beszél, polcra kapaszkodik, beült a hatalomba. Langyos vízben áztatja lelkiismeretét. Már nem kell számolni vele.

Tényleg? Fájdalmasan igaz vagy jókora túlzás? Nos, te hogy gondolod, kérlek alássan?