A természet „lélekfotósa”

Bevallása szerint Kerekes Péter Pál szinte minden rendezvényen jelen van, fotósként egy-egy képét kiállította ugyan, zsűritagként  pedig évtizedek óta ténykedik a marosvásárhelyi Bernády Házban, de még egyéni tárlata nem volt, így végre november 3-án, csütörtökön délután a nagyközönség elé tárhatta azokat az alkotásokat, amelyeket, egy-két kivétellel, az utóbbi öt évben készített és válogatott ki.

Rég nem voltak ennyien fotókiállítás-megnyitón a Bernády Házban, mind csütörtökön délután. Nem véletlenül, hiszen Kerekes Péter Pál olyan veterán fotós, akit országszerte ismernek és benne volt, van a nemzetközi fotókiállítások vérkeringésében is. De nemcsak fotós, hanem  lelkes természet- és országjáró, akit ezért is sokan kedvelnek, és szívesen barangolnak együtt nemcsak Péterrel, hanem élet- és útitársával, Ibolyával is, akikkel mindig élmény valamerre „eltévedni”. És azért is mentek el sokan a kiállításra, mert ünnep volt. A papíron 75. életévét „kipipáló”, de szellemiekben és fizikai erőben jóval fiatalabb fotóst, turistát, az embert köszöntötték a megjelentek.

S bár korai volna még arról beszélni, hogy Kerekes Péter Pál retrospektív kiállítást rendezett, a hely  megengedte, hogy némiképpen tematizálja a bemutatott képeket. A Bernády Ház emeleti kiállítótermének első „fülkéjében” gyerekekről láthatunk portrékat, életképeket úgy, ahogy a fotós Kerekes Péter Pál-osan lencsevégre kapta. Nem beállított, a géppel szembenéző, alakoskodó portrék ezek, hanem hús-vér emberkék, akik játszanak, tanulnak, táncolnak, énekelnek – az életkorra jellemző örömmel, lélekkel. Aztán ott vannak a felnőttek (a következő térben), akik felnőttes játékaikat játsszák, talán ugyanolyan örömmel, mint a gyerekek. Hiszen azt mondják, hogy mindenki élete végéig megőriz magában egy kicsit a gyermekből: a huszároskodáson keresztül a verejtékező munkáig. És aztán ott van Péter sajátos világa: a természet. Makrofotókon keresztül vezet be abba a csodálatos világba, amelyet csak ő láttathat úgy, ahogy teszi képein. Mert Péter élete, lételeme a természet, amelynek szeretete benne van minden zsigerében. Aki nem ismerné, annak illik tudni, hogy a kemény sziklafalaktól a barlangok legeldugottabb bugyráig mindenhol járt már: értő, megértő, meglátó és érző szívvel, éles szemmel fotografálva. Nem vágyott a Himalájába – pedig lehet, hogy oda is eljuthatott volna –, s csak annyira kecsegtették a magaslatok, amennyire képessége és ereje elvitte volna. Mert Péter nem a teljesítményért, az elismerésért, az önmegvalósításért vagy a rejtett becsvágy kielégítéséért tört a csúcsokra. Sir Edmund Hillaryt parafrazálva „csak azért, mert ott van...”, a hegy, a táj a maga egyediségében, megismételhetetlen szépségével, kifürkészhetetlen titkaival, a magaslatok mesés és varázslatos világával, vagy akár az eldugott erdélyi falu évszázadok óta átörökített emberségével, amire rá kell érezni, meg kell látni és szerencsésen megörökíteni. Ezt teszi Kerekes Péter Pál több évtizede, és ebből tárt a marosvásárhelyiek elé egy szeletet az alkotó, aki a mai értelemben, akadémikus megközelítésben valójában nem is művész. Csak egy olyan ember, aki lélekkel, szeretettel és emberséggel közelít a világhoz. De ebben valójában művész!

 

*

A tárlat anyagát és a művészt méltatta Nagy Miklós Kund művészeti író, Vajda György újságíró, a kiállítás ünnepélyessé tételéhez hozzájárult a Cantuale énekegyüttes, Bartha János gitárművész, Vajda Boróka diákköltő, Gellért Márta ny. cserkészcsapat-vezető és mindazok, akik azért emelték poharukat, hogy Kerekes Péter Pál még sokáig barangoljon és ossza meg velünk képi világát.