A természet kalendáriuma (CCLXIV.)

152 éve, 1865. július 14-én hódították meg a wallisi Alpok legtetejét, az 4478 méter magas Matterhorn-csúcsot. Edward Whymper, a hegy megszállottja, 1863 őszéig tizenegy alkalommal kísérelte meg a csúcs elérését. 1864-ben Carrellel együtt kétszer is megpróbálkoznak az olasz oldalon, sikertelenül. 1865 nyarán Carrel, elfoglaltságot hazudva, nem kísérte el Whympert. Mire Whymper elindult volna, érkezett a hír, hogy Carrel önállóan – az olasz oldalról – próbálkozik a csúcs elérésével. Megkezdődött a nagy versenyfutás. Whymper és csapata a hír hallatára erőltetett tempóban július 14-én estére 3600 méterre hágott, és itt töltötték az éjszakát. Másnap hajnalban indultak tovább, és délre 4200 méter magasan jártak, néhány óra múlva elérték az északi, majd a déli csúcsot, és megállapították, hogy ők az elsők, akik ide feljutottak. Aki csak egyszer is próbálkozott valamire felmászni, tudja, a lefelé mászás nehezebb, ehhez adódik a fáradtság. Whymperék megfeledkeztek erről: egy nehezebb szakasznál egyik társa megcsúszott, és a kötéllel, ami a biztosítást szolgálta volna, magával rántotta még három társát. Csak Edward Whymper és a két hegyivezető tért vissza épségben. Így vált a dicsőséges nap egyben gyászos emlékű intő példává is.

Csillagmiriádos égboltú júliusban járunk.

 

Rejti magát a sok csillag,

alig-alig világítnak,

rejti magát az ég arca,

fátyolfellegeket hajtva,

meg-megakad a szél lomhán

egy-egy vén diófa lombján.

 

Nagy udvara van a holdnak:

eső lesz holnap.

Nem ártana már egy csendes

tartós eső. Sose rendez

zivatart az ég minálunk.

Esőtlenül, eső nélkül

mit csináljunk? (...)

 

Nagy udvara van a holdnak:

eső lesz holnap.

 

Kányádi Sándor Időjóslás száraz nyári este című versét Nagygalambfalván 1956. július 16-án írta.

 

Köröskörül nagy idő jár,

egy-egy dörgés, egy-egy villám

idehallszik, idelátszik:

de itt nálunk tikkadásig

eped a föld, fúl az ember,

mindig esőtlenül leng el

fejünk fölött ahány felhő.

Nyugszik a nap s újra feljő.

 

Sárga vére foly a holdnak:

eső lesz holnap.

 

Itt bizony már mintha nem a természetről beszélne a költő.

301 éve, 1751. július 15-én született Kolozsvárott a polihisztor Gyarmathi Sámuel. Az első magyar hírlap, a Rát Mátyás által 1780-ban Pozsonyban megindított Magyar Hírmondó állandó munkatársa volt. 1784-ben Ő volt a Kárpát-medencében az első, aki alig fél évvel a Montgolfier fivérek léggömbkísérlete után hőlégballont szerkesztett, és Pozsonyban nagy közönség előtt felbocsátotta. 1787-ben Hunyad megye főorvosa volt. Ő tekinthető az összehasonlító nyelvtudomány első magyar művelőjének is. Göttingában írt művében, az Affinitasban a modern összehasonlító nyelvtudomány alapelveit fektette le. Jeles mineralógus is volt: a nagyenyedi főiskola számára 425 darab kőzetet vett 1797-ben. Ez az anyag képezi ma is a Nagyenyedi Természetrajzi Múzeum ásványtárának egyik alapját. Kéziratban maradt naplójegyzeteiből egy rendkívül szerény ember képe bontakozik ki:

„Göttingából én hoztam Erdélybe legelébb a sárga krumplit, az úgynevezett Zucker krumplit, mely mind a Luftbalonnál, mind az első magyar tragoediánál becsesebb tárgy előttem”.

102 éve, 1905. július 17-én, Kolozsváron meghalt Borbás Vince. Az 1844-ben született botanikus 1871-ben a pesti egyetemen a növénytan tanársegédje. 1872-től 1902-ig budapesti főreáliskola tanára. 1874-ben bölcsészdoktor. 1874–75-ben Berlinben Alexander Braunnál, a morfológiai növényrendszertan legkiemelkedőbb tudósánál tanul. Innsbruckban Kerner Antalnál, a növényfaj földrajzi elterjedését hangsúlyozó osztrák botanikusnál dolgozott. Mindkettő nagy hatással volt rendszertani, illetve növényföldrajzi munkásságára. Számos kutatóutat tett az országban és annak határain kívül is, nagy értékű herbáriuma a budapesti egyetem növényrendszertani intézetébe került, de a II. világháborúban nagyrészt megsemmisült. 1902-ben a kolozsvári egyetemen a növényrendszertan tanára, majd a botanikus kert igazgatója lett. Új gondolatokat hozott a fajok keletkezése és a növénytársulások fejlődésmenete tekintetében. Ő volt 40 éven át a magyar flóra legjobb ismerője, sokoldalú, széles látókörű, eredeti, intuitív tudós.

Borbás nevéhez fűződik az Ős-Mátra-elmélet, melynek értelmében a hegyvidékről számtalan növény vándorolt a síkság felé. Szabó Noémi szobrászművész ezt a növényvándorlást is érzékelteti szobrán, mely egyrészt azokat a Kárpát-medencében honos növényeket ábrázolja, melyeket Borbás Vince írt le először: a pilisi lent, a budai berkenyét és a Szent István király szegfűt. Borbás Vince lejegyezte az egyes növényekről szóló legendákat, népi hiedelmeket és gyógyhatásukat. A növény vagy virágszimbolika területén is úttörő jelentőségű a munkássága. A berkenye a népi szimbolikában segít az embernek, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól, a segítséget az ártalomtól, a barátot az ellenségtől. S ez Borbás életében fontos is volt, hiszen számtalan ellensége volt a szakmában. Az őszi kikerics e szobron pedig az utolsó szép napokat jelzi, a kolozsvári egyetemi éveket. S az öröklét jelképe, az örökzöld borostyán futja körbe a szobor talapzatát.

E szobor nekem Dsida Jenő 1930-ban írott Kalendárium szonettekben Előversét, a Tizenkét könyvek másolóját idézi:

 

Barát vagyok, fiatal, vézna, ványadt:

Halk kondításként rozsdás, ócska gongon,

ez előversben mondom el a gondom

és segítségűl hívom Szűzanyámat... 

 

Tizenkét könyvet másolok. Zsibongon

állnak elém a képek és ahányat

pillantok, annyi égi, szép leányhad

forog elém egy nagy, piros korongon. 

Aztán halálfő villan ecsetemre

s november színe, mely a bús halálé,

aztán a hó hull, szűz pehely pehelyre... 

 

Mutasd meg, Uram: szárnyam messze száll-é?

Ó, tizenkét könyv s lágyan rálehelve

tizenkét arany, kék iniciálé!

 

Dsida Jenő (...) nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a késő romantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal – írta róla Pomogáts Béla. Ezt támasztja alá a júliusról írt A magányosság dícsérete szonettje:

 

A júliusi csillagok alatt

vággyal koszáltam, mint kóbor diák.

De voltak nálam bátrabb daliák

s az idő lassan, tétlen elhaladt.

 

Az ablakokban csönd volt és virág,

s a fülledt este szívemre szaladt

s júliusi csillagok alatt,

míg bent mullattak boldog daliák. 

 

Fiat fogantak pozsgás asszonyok;

zöld és dúsnedvű, mérges nagy növény

volt az élet: beteljesült, konok. 

 

Éreztem már, hogy – messziről jővén –

elesem, ha tovább barangolok

s ledőltem egy zord, vén klastrom tövén.

 

A gyászos intő példa s a szerénység halk kondításával, maradok július csillagai alatt kiváló tisztelettel.

Kelt 2017-ben, egy időjóslásos fülledt nyári este, 152 évvel a Matterhorn meghódítása után