A természet kalendáriuma (CCXIX.)

Mint egy szegény, sebesült katona,

a piszkos ősz járkál a mély aranyban,

a sebkötőit is letépi halkan

s csorogni kezd a vére bíbora.

 

Olyan alélt, hogy semmit se akar,

a napba bámul búsan és fehéren,

mellén a sok-sok vitézségi érem

rég kialudt, halott szívet takar.

Egy kőre dől s már-már aludni vágyna

álomtalan álmot egy régi ágyba,

 

de nincsen út, mely arra vinne már,

szívében kínok és fájdalmak üszke

s még hallja, amint fújja-fújja büszke

aranykürtjét a nyár, a messze nyár.

 

Kosztolányi Dezső Nyárutójával indulunk szeptembernek. S ha már végigvándoroltunk Gyöngyvirágtól lombhullásig a Kárpát-medence tájain térben és időben, álljunk meg pillanatnyira 1914-ben. Éppen 102 éve született Homoki Nagy István filmrendező, operatőr, író – megannyi természetfilm atyja-mindenese. Iskolateremtő volt. A magyar természetfilmezés vele kezdődött. Első egész estés filmje, a Vadvízország, egyidős velem. Két évre rá, 1953-ban forgatta legsikeresebb filmjét, a Gyöngyvirágtól lombhullásig címűt. Emlékszem, az Ifjúsági moziban vetítették, akárcsak a Cimborákat: az 1956-ban készült Cimborák a nádi szélben – Fickóval, a magyar vizslával, Pletykával, a tacskóval és Nimróddal, a vadászhéjával, s az 1960-ban forgatott Hegyen-völgyön cimborákat. S bár az állatokat – mai, természethez való viszonyulásunk szemszögéből, tévesen – szinte emberi tulajdonságokkal ruházta fel, ez korántsem bántó „gügyögés”, nem lekicsinylő „aranyoskám” hozzáállás, nem kegyes „buksi-simogatása” a természetnek, inkább mind a mai napig ható értőn szerető magatartás. Az élő természet világának megismerésében egyik tanítómesteremnek mondhatom az egykori jogászt. Olyan jeleneteket lesett el a természet mindennapjaiból, amelyek életet sugároznak hatvan év távlatából is. Olyan jeleneteket, amelyek tettenérésére csak felkészült kamera képes. Feltettem unokáimnak is a Cimborák CD-jét, s bizony a sok-sok természetfilmet látó mai gyerek is csak úgy tapadt a képernyőre Fickó és Pletyka kalandjait látva.

Gyermekkorom másik nagy tanítómestere az élettelen természet, a fizikai világ felfedője volt, Öveges József piarista szerzetes, tanár. Ősei apai ágon legalább kétszáz évre visszamenően néptanítók voltak. Nem véletlen, hogy népszerűségének fő pillére az volt, hogy bármely bonyolult fizikai dolgot és kísérletet az egyszerű emberek nyelvén is képes volt elmagyarázni. Ő maga 1919-ben szerzett tanítói diplomát. Korán eldöntötte, hogy tudományos-ismeretterjesztő lesz, a fizika szépségének hírvivő bajnoka. Mi, vásárhelyiek, diákok s öreg emberek az Élet és Tudományból ismerhettük meg őt: 1953-tól több mint negyedszázadon át volt szerkesztője annak a hetilapnak, ami sokáig egyetlen szellemi kapocs volt az anyaországgal. Nyugdíjas nagyapám az ő cikkével kezdte olvasni heti penzumként a képes lapot. Legkedvesebb kísérleteimben egyszerűen elvégezhető, mégis látványos kísérleteket mutatott be, miközben élvezetesen, magával ragadó lelkesedéssel és könnyen érthetően el is magyarázta azokat. Fizikai játszóházának ötlete csak jóval halála után, 1994-ben a Csodák Palotájában öltött testet. 37 éve, 1979. szeptember 4-én költözött az égi csodák palotájába.

1903. szeptember 5-én, 113 éve született Kemény János színházigazgató, mecénás, a marosvécsi Helikon írói munkaközösség megalapítója és házigazdája. Számomra mindezeken túl a természetet értőn szerető író. Aki a Vadpáva, a Farkasvölgy, a Víziboszorkány regényeit vagy A havas dicsérete novelláit olvasta, bizonyára egyetért velem. Gyerekkori emlék, ahogy a báró úr az egykori vécsi református népiskola – épülettervét Kós 

Károly készítette – kántor-tanítójával, nagyapámmal, összeül a világ dolgait megbeszélendő, miközben arról is szót ejtenek, hogy milyen gombákat szedtem öcsémmel a Somostetőn.

S ha már gyermekkor: 147 éve, 1869. szeptember 6-án Budapesten megszületett Felix Salten, azaz Salzmann Zsigmond magyar származású osztrák író, a Bambi, egy élet az erdőben szerzője. Zsidó volta miatt Németországban 1936-ban betiltották a könyveit, két évre rá Bécsből Zürichbe kellett menekülnie. Nem a Walt Disney-film bája vétette le velem a polcról a kötetet, melyet fiamnak olvastam fel egykor egy súlyos betegsége idején. Most már írástudó unokám kezébe került a kötet. A rajzfilm nagy sikerű Bambija ugyanis természettudományos nonszensz: nem szarvas, s nem őz. Salten egy kis őzikéről írt, amelyet az olasz bambino szó nyomán nevezett el.

Kedves olvasóm, szeptember eleji vándorlásunkról Tamási Áron gondolatával térek meg, a Bölcső és bagolyból:

„Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan. S nem is bánná meg, hogy kíváncsi volt oda elmenni, mert ritka földet s nem közönséges lakosságot ismerne meg. Bandukolhatna olyan országúton, amelyet csoda tartósra még a rómaiak építettek volt; aludhatnék olyan ősízű várhegyek tövében vagy avatag és gyűrűs vadhelyeken, amelyek hunokat és avarokat is láttak valaha. Megtalálhatná Szent László nyomait és eleven hírét; s elgondolkozva üldögélhetne omladék várfalakon, melyeket szabadságuk védelmére emeltek volt szegény emberek.”

 

Szeptember elején vándorlásunkat is Kosztolányi Dezsővel fejezném be.

 

A hosszú, néma, mozdulatlan ősz

aranyköpenybe fekszik nyári, dús

játékai közt, megvert Dárius,

és nem reméli már, hogy újra győz.

 

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,

s nem várja, hogy a kedvét töltse még,

a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,

fülébe súg, elég volt már, elég,

s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,

hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

 

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,

el kell veszítenem. A bölcsesség

nehéz aranymezébe öltözöm...

 

Hasonlókat kívánva, maradok kiváló tisztelettel.

 

Kelt 2016-ban, szeptember második napján, 985 évvel István fia, Imre halála után, mikor az ország trónörökös nélkül maradt.