A természet kalendáriuma (CCXVI.)

Hosszú nyakú talpas üvegtál kínálja magát, meg kóstolásra a hat almát, a tornácon.

A kissé lapított, alján kúposodó, majdnem szabályos gömb alakú almák széles, hullámos kerületükkel uralják a képet. A szárával felénk forduló, közepes hosszúságú, vékony, ívelt, ferdén tűzött, világos gesztenyebarna szára árulkodik a fajta jellegzetességeiről – veszem át a jellemzést Nagy-Tóth Ferenc Régi erdélyi almák című könyvéből. – A bágyadt fényű almák sima világossárga héja néhol szalmasárga árnyalatokkal dobja vissza a nap tündöklését. A kép nem árulja el a sárgásfehér, kásás, közepesen leves hús enyhén kellemesen savanykás, édes, picit fűszeres ízét és evésre csábító illatát. Ahogy lepuffantak a fűbe, egyik-másikuk héja alatt a hús barnássá kásásult. Egyikük vara mutatja, hogy rovar- vagy gombairtó szert fájuk idén nyáron, legalábbis mostanság, nem ismert.

Ezt az almafajtát nevezik Erdély-szerte vajalmának.

Ilyen fajta lehetett a Szikszai Fabricius Balázs Latin-magyar Szójegyzékében a Puha alma, a Pomum mite is. Szikszai hosszú időn keresztül volt a kolozsvári református gimnázium igazgatója. Itt ismerkedett meg Heltai Gáspárral és Dávid Ferenccel is. De mivel Dávid Ferenccel súlyos hitbeli vitába keveredett, Sárospatakra tért vissza, és ott is halt meg. Kitűnő tanító volt, jegyzeteit tanítványai örökítették egymásra, később könyv- formában is kiadták. Latin-magyar szótárát, a híres Szójegyzéket, halála után 14 évvel, 1590-ben Pesthy Gáspár adta ki először. Ez volt az első olyan szógyűjtemény, amelyben a magyar vonatkozású szócikkek voltak többségben. Különösen gazdag a Szójegyzék botanikai része, amely több mint 600 Magyarországon honos növény latin megfelelőjét tartalmazza. De szép számmal találhatók benne szőlészeti eszközök, kertészeti szakkifejezések, amelyek a középkori magyar kertkultúra feltérképezéséhez is sok segítséget nyújtanak.

A vajalmáról Alexandru Borza – 1923-ban  a kolozsvári egyetem növényrendszertani tanszékvezetőjeként ő alakította ki a kolozsvári botanikus kert jelenlegi formáját – írta még 1921-ben, hogy eredeti erdélyi fajta, melyet a románság „nevestől mindenestől a magyaroktól kölcsönzött”.

A kora reggeli zápor utáni csendben a nap fénye átesik az üvegtál testén, s az a tornác faburkolatáról visszavetülve felfedi a nyél rejtett öntési hibáját is. Tükörjáték varázslata. A két ablaküveg egymásnak dobálja a fényt, s így megduplázott körvonalú képek engedik tovább a békességet. A bal oldali ablakkeretbe bekívánkozik a kis előkert almafájának törzse, mely rézsútosan szeli a szomszéd ház tűzfalát. A jobb oldali a fenyődeszkalapú nyári szárítóasztal emlékét őrzi: gyógynövények, fejteni való fuszulyka, paradicsom-, uborkamag, mikor mi kerül sorra, szárad rajta. Csak kéthetenként adják át helyüket a még meleg, taligakerék nagyságú házikenyereknek kicsimama kemencéjéből Abosfalván. Augusztus közepén járunk, már őrlik az új búzát új kenyérnek.

 

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,

Magossan tűndöklik a hideg klímákon.

Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,

Mert súgárit a nap rá közelről hányja.

Vévén a Szírius tőle melegséget,

Tüzes csillagával minden határt éget…

A tőle megaszalt természetnek szomja

A rétek haldokló virágit lenyomja…

Illatos kebelek Flórához temjénez,

Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.

Neki alázatos szárát meghajlítja,

Az újító essőt nyílt szájjal áhítja.

 

A nyár ez, az aszály, a jégeső, a szagos rétek nyara, Csokonai Vitéz Mihály nyara.

 

El is jön az esső néha nagy felhővel,

De széllel, dörgéssel, villámmal s mennykővel.

A forgószél öszvetördeli a fákat,

Elsodorja a szép vetést és palántákat.

A rohanó zápor a rétet elmossa,

A virágok nemző részit lecsapdossa.

A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,

A langozó mennykő mindenfelé ront, tör.

Kopog a jégesső, tördel mindeneket,

Agyonveri a szép virágos füveket.

De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,

A haragos egek ismét kiderűlnek.

A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,

A megszűrt áerben vídámon tűndököl.

Büszkén mutogatja a szagos rétekben

Apró képecskéit a kristály cseppekben…

 

Gyermekkori kopogó jégesők emléke, esővíz kristálycseppjében tündöklő múlt, vajalmák puffanása egy trébelyi kertben, ízek és illatok a nyár hevében.

…Az ember sohasem tudja elfelejteni azokat az ízeket és illatokat, amelyeket gyermekkorában élvezett.

Körülbelül hároméves lehettem akkor, amikor egy karácsony előtti vasárnap délután színházba vittek. Onnan gondolom, hogy karácsony előtt járhatott az idő, mert a Szent Mihály-templom körüli tér teli volt fenyőfát áruló parasztokkal. Világosan emlékszem a levágott karácsonyfák sötétzöld színére a vastag, fehér havon. Az édes, tiszta fenyőillatra, hogy kerestem a karácsonyi angyalokat a levegőben, nem röpködnek-e ott a fenyők fölött.

De angyalok nem voltak sehol. A „bódésok” sült tököt meg gesztenyét árultak parázsló kemencéiknél. Nekem is vett nagyanyám egy stanicli gesztenyét, ahogy a színház felé sétáltunk, jó melegen felöltözve. Füles prémsapkám volt, és a mellemen kis prémes muff lógott, oda dugtam be a kezemet a forró gesztenye mellé.

A tél rettenetes hideg Erdélyben. A hó úgy csillog, mint a kristály. Az embernek megfagy belül az orrlyuka, meg a szeme sarkában a könny. Én is fázni kezdtem a sétában, örültem, amikor végre tető alá jutottunk a színházban.

A színházat addig csak kívülről ismertem. Csak annyit tudtam róla, hogy a legnagyobb épület a Farkas utcában…”

– kezdi az 1890. augusztus 15-én Kolozsvárt született erdélyi helikonista Hunyady Sándor Karácsonyi emlékét.

Ily megtartó emlékeket kívánva, maradok kiváló tisztelettel.